Feljegyzések az áramlat szeméből

Évekkel ezelőtt, a sivatagban értettem meg, mit jelent az, hogy csend. Amikor csendről beszélek, nem viszonyfogalomként használom, holott alapvetően az. Mindannyian tudjuk, mi a különbség egy erdei tisztás és egy nagyváros lüktető szíve között, a helyek „hangtérképe” alapján. Azt a csendet azonban, amit a jordániai sivatagban, a Rum vádiban hallottam, semmihez sem tudom hasonlítani, mert sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam máshol. Ültünk a feleségemmel egy beduin tábor közelében a homokdűnén, éjszaka, milliárd csillag ragyogott az égen – ilyen tiszta, fényszennyeződéstől mentes eget sem látni máshol –, többtucatnyi kilométerre a legközelebbi lakott településtől, fűszál se rezzent, gyík se surrant (szó szerint, hiszen növényzet és állatvilág szinte egyáltalán nincsen arrafelé), és hallgattuk a mindent beborító, mély csendet. Az ember a zajokat hallja, a zajok hiányát tekinti csendnek, de ez a csend önmagában tapintható, hallgatható volt. Van az a pillanat, amikor a csend akusztikus érzetből észrevétlenül átfordul valami mássá: belső élménnyé, egyféle minőséggé válik.

Nem állíthatom biztosan, hogy Győrffy Ákos erre gondol-e, amikor csendről beszél legújabb kötetében, de gyanítom, hogy valami ehhez hasonlóra. A csend nála nem pusztán a külvilág „kirekesztése”, a hangok hiánya, nem is a magányosság melankóliája (bár kétségkívül ebből is van benne), hanem egy olyan alapállapot, amelyben az ember közelebb kerülhet legbensőbb lényéhez, bármit is jelentsen ez. Könyvének egyik, Hamvas Bélától vett mottója szerint a csend körei, egzakt számítások szerint, évről évre szűkülnek, és eljön az idő, „amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik”. Lehetne ezt üres bölcselkedésnek minősíteni, vagy ellene vetni, hogy hiszen tökéletes csend soha nem is létezett, mert ahol létezik az életnek bármely formája, ez definíció szerint lehetetlen – amennyiben nem a fenti értelemben gondolnánk a fogalomra és a folyamatra, amelyre szerzőnk lényegében egész világképe épül. Ritkán találkozni olyan alkotóval, akinél – klasszikus kategóriákat hívva segítségül – forma és tartalom ennyire harmonikus együttállását figyelhetnénk meg. Győrffy Ákos mondatai nem leírnak valamit, hanem megformáltságukban közvetítik azt, amiről beszélnek. Nehéz ezt elmagyarázni, de mondok egy példát. Gyakran használ olyan mondatokat, amelyek lényegüket tekintve kérdések, mégis kijelentő módban vannak megfogalmazva, a végükön nem kérdőjellel, hanem ponttal. Miféle mondatok ezek. Mintha gondot fordítana arra, hogy még a mondat lejtésének megváltozásával, a hangfekvés megemelkedésével se tekerje erősebbre a hangerőt, mint amennyire feltétlenül szükséges. Győrffy elbeszélői stílusának ez a fajta visszafogottság, „visszatekerés” a lényeges jellemzője, úgy általában – paradoxona pedig az, hogy ott parázslik ezeknek a mondatoknak vagy gondolatfutamoknak a mélyén valami folyton kitörni készülő feszültség, a szöveg – néhol nyugtalanító – tektonikus mozgása.

Az imént elbeszélői stílust említettem, de talán nem ez a helyes megnevezés. A csend körei a Kortárs Kiadó prózasorozatában jelent meg, de nem vagyok biztos benne, hogy szerencsés prózának minősíteni a könyvben szereplő szövegeket – már amennyiben nem nevezünk automatikusan prózának minden szépirodalmi művet, amely nem versformában íródott és a sorai kiérnek a lap széléig; és ez érvényes a szerző Haza és A hegyi füzet című korábbi köteteire is. Az is kérdéses persze, hogy egyáltalán van-e értelme efféle műfaji behatárolásoknak Győrffy Ákos munkáival kapcsolatban. Ha muszáj, én ezeket az írásokat vallomásos lírai esszéknek nevezném, és ez megnyitja az utat a költészet felé; ez az „út” pedig nagyon is fontos a számára, úgy hiszem. Ő maga fedi fel valahol, hogy A távolodásban című verseskötetében szereplő darabok nagy része nem „igazi vers”, abban az értelemben, hogy nem versnek készült eredetileg, hanem pontosan ilyen prózai-esszészerű szövegekből „faragta”, bontotta vissza lírai alkotássá. Olvasva A csend köreit, az a benyomásom, hogy ezt ennek a kötetnek az anyagával is megtehette volna akár – de nem bánom, hogy nem tette. Győrffy Ákos – és lehet, hogy ő ennek nem fog örülni – épp ezen a sajátosan köztes, műfajtalan, de mégis leginkább a költői esszé beszédmódjához közel álló terepen találja és fogalmazza meg azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek révén beszélni tud az őt foglalkoztató dolgokról.

Nem beszélnék ennyit erről a látszólag stilisztikai vagy műfajelméleti vonatkozásról, ha nem lenne lényegileg köze ahhoz, ahogyan Győrffy szemléli a világot; ha nem „tükrözné” azt vissza. Azokat a rétegeket keresi, amelyek ebben a „köztességben” ragadhatók meg, amelyek úgy vannak jelen mindenütt, hogy közben láthatatlanok, a jelenvalóságuk mégis érzékelhető, ha képesek vagyunk, a csend kis szigetein állva, meghallani azokat – pont úgy, ahogyan egy igazán jó versben. Ezek a szigetek pedig egyre inkább eltünedezni látszanak, bár az árnyas fákkal körülkerített börzsönyi ház és udvar, a Duna-kanyar gyermekkori emlékeket visszaidéző világa, a „húszmillió éves domboldal” talán még annak tűnhet. Ember és vadon, táj és transzcendencia, természet és civilizáció, kultúra és hagyomány viszonya foglalkoztatja szinte monomániásan, és bár tisztában van azzal, hogy mennyire illuzórikus bármiféle, alighanem sosem létezett paradicsomi állapothoz való visszatérés, a létezésnek ezekben a láthatatlan és felfejthetetlen rétegeiben képes megragadni azokat a kapaszkodókat, amelyek revelációszerűen villantják fel a folytonosság elfeledettnek hitt valóságát. Ez most olyan, mintha rébuszokban beszélnék, ezért ideidézem a könyv egyik – számomra – legmegindítóbb fejezetét (fejezetek ezek? önálló szövegek? – nem érdekes), az apai dédapja egykori falujában, a jelenleg Szlovákiában fekvő Ipolyhídvégen tett látogatást. Családja nyomait kutatva rábukkan egy vak öregasszonyra, aki, mint kiderül, dédapja egykori játszótársa volt. „A néni úgy ült az öreg diófa alatt, mint egy letűnt civilizáció utolsó túlélője, aki már csak befelé figyel, és álomszerű emlékeinek tájain bolyong. Emlékeinek egy részéhez nekem is közöm volt. Az idők mélyéből egy pillanatra felcsillant valami, ami összekötött minket. Megszédültem, mintha egy szakadék peremén állnék. Hirtelen megértettem valamit abból, mit jelent egy nagy, szétszálazhatatlanul közös történet részének lenni” – írja a találkozásról, majd azt mondja, úgy érezte: hazatalált. Van ebben a „beleszédülésben” valami mélységesen, esszenciálisan konzervatív, nem ideologikus értelemben, hanem a dolgok általános szemléleti keretét illetően.

Győrffy Ákos azt a pontot, azt a pozíciót keresi megszállottan, ahonnan ráláthat erre a „nagy, szétszálazhatatlanul közös történet”-re, amellyel ellen tarthat valamennyire a széthullásnak, és mintha meg is találná azt. Számos példát hozhatnék erre, de maradjunk a könyv nyitószövegénél: arról ír benne, hogy a folyónak van egy szakasza, ahol az áramlat befele visz, aztán visszahoz a kiindulópontra, de ha a sodrásból kiúszol, létezik egy rész, amely mozdulatlan, mint a vihar szeme: „az áramlat szeme”. Ez az a pont, amely egyszerre van kívül és belül, benne a vízben, de a sodráson kívül, a teljes mozdulatlanságban, azaz csendben – ez Győrffy Ákos „elbeszélői pozíciója”; holott tudja, hogy ez is illúzió, mert az univerzumban semmi sem mozdulatlan, „egy egymillió kilométer per órával forgó galaxis egyik karjában lebegünk a semmiben”. Mint mondtam, nyugtalanító írások ezek, levisznek, mint valami spirál, valahova mélyre, aztán ott hagynak, nézhetünk kifelé a pusztulásból és kereshetjük a kiutat. Ha van remény, akkor csakis ez lehet: „A hagyomány furcsa tünemény. Egy szőlőhegy költészetté finomulhat, átköltözhet egy vers vagy egy novella terébe, és ott él tovább. Minden elmúlik, múlhatatlanul.” Győrffy Ákos ezt a múlhatatlanságot mondja, fáradhatatlanul.

‍

Győrffy Ákos: A csend körei. Kortárs, Budapest, 2023.

‍