.svg)
Már jó ideje készül az alábbi mondatsor, ami elvileg Petőfi Sándorról szólna, sőt: Petőfi Ildikóról is.
Tehát a mítoszról. Arról, hogy akadnak olyan költők, írók, hadvezérek, egyházalapítók, kiknek nevéhez az idő újabb és újabb mitikus rétegeket tapaszt. Ezektől, az újabb és újabb rétegektől válik élővé, marad kortárs, könnyebben hozzáférhető Petőfi is, mert életműve kapcsán „van mibe kapaszkodni”, miként József Attilánál a jambusokba. Ezért marad „lobogónk” a huszadik században, akár a huszonegyedik században is.
Nem tudom felismerném-e a mostani „Petőfit”, ha együtt utaznánk a vonaton, mert a kétszáz éve született Petőfi által megélt, felhasznált, megírt történelmi és irodalmi dimenziók együttállása természetesen nem ismétlődhet meg. Talán segítene felismerésében, ha ott ülne Csokonai, Balassi, Ady Endre, József Attila, ők együtt biztosan észrevennék, ha ott ül, mert a mindenkori Petőfiben észrevehető valami Csokonai lázadásaiból, Balassi harcaiból, aminthogy Ady és József Attila harcaiban Petőfi „szellemujját” is érzékelhetjük. Akár abban is, ahogy a múlt század ötvenes éveiben az akkor épp „lázadásban élő” Szilágyi Domokos és Páll Lajos saját karjukon oltják ki az égő cigarettákat, az ezt észrevevő Székely János őszinte döbbenetére. Csatlakozhatnának mások is, akiknek Petőfi továbbra is élő alak, túl a versein. Olyan erős név, akire hivatkozni lehet, ha lázadásról, forradalomról szól egy alkotás. Például Roland Joffé filmrendezőt is segítségül hívhatnánk, kinek 2011-es There Be Dragons című filmjében az egyik lázadót, ha nem is Petőfi Sándornak, de Petőfi Ildikónak hívják! Ha már mindannyian ott ülnek velünk egy vonatban, és Petőfit még mindig nem ismerjük fel, kénytelenek leszünk Kőrösi Csoma Sándorhoz fordulni, aki legutóbb Molnár Vilmos egyik novellájában személyesen is találkozott vele…
Ha a fent említettek együttes erőfeszítése mégsem vezetne eredményre, olyan új, látszólag nem is lázadó, békés mondatokban kell keresni őt, amelyek A Tisza című költeményben találhatók: „Szinte hallott lépteik csengése,/ Mint parányi sarkantyúk pengése.” Ha egy kortárs versben olyan erős képekre lel valaki, melyek akárcsak e két sorból is sugároznak, amelyekben a könnyed tündériség és a harcias változás pengésének előérzete egyszerre van jelen, akkor a szerencsés kereső a mostani, avagy a mindenkori Petőfihez biztosan közelebb kerül. Talán fel is ismeri. Újra.
