Felhővillamos

Maria Ciupe: Țurca
Felszállni a felhőkre vagy a villamosra, az azért nem ugyanaz, figyelmeztetett mindenkit a főellenőr, miután kikapcsolta az áramot, a menedékjogot és a tápláléklánc szemeit szétszakította. Az ellenőr szigorúan végigmért bennünket, azután sarkonfordult és befordult az Izmael sarkon. Ez a sarok egykor egy hírneves pékségnek adott otthont, védelmet és vevőkört, utóbb azonban sokkal ismertebb volt arról, hogy egy jól csengő gyógyszertár, festőakadémia és használtruha-kereskedés kilós kiszerelésekben egyszerre működött odabenn emlékeztes és dögletes bűzben. A korcsmáról már nem is szólok, mert oda nagyapám minden vasárnap este elküldött egy kis „színivalóért”, ami maga volt a színház és a valóság, az illúziók és a veszett lelkek paradicsoma.
Na igen. Sem a felhőre, sem a villamosra nem lehetett felszállni. Az első, asszem mindenki számára érthető, költői túlzás, mazochizmus, csertörő malom a Fantázia-patak partján. A másodikhoz még nem voltunk eléggé nagyváros, a magisztrátus nem merte megkockáztatni bevezetését. Ki lettünk volna téve a többi város gúnyolódásának, felcímkéztek volna mindennemű hóbortos, nagyzoló púbékának, a szamárkodás atyamestereinek. És akkor még enyhe voltam és nőies.
Bár az igazat megvallva, akadtak elegendő számban, nemben és részeshatározó esetben képzelgők, felhőutazók, voltak elképzelések a történelem folyamán, papírra is vetették számosan tervezeteiket, magánmerengéseiket, öntöprengéseik közösségi csapadékát, gondosan lepárolt őrültségeiket, amelyek most a magisztrátus irattárában hevernek felbontatlanul és elsárgulva, feledésre ítélve, akik tehát a villamosközlekedés megszállottjai voltak, és arra gondoltak, hogy az alsó vasútállomás és a parasztfőiskola vagy a Deszkapalota és a Píroshegyi falatozó között feszítik ki a keskeny nyomtávú síneket, volt, aki légpárnás vonatot képzelt, mások alagjárót, de leginkább akkor lendült ki nyugalmi állapotából a városi közvélemény, amikor Montberg Lala okleveles mezőgazdász a város körül ágaskodó törpehavasokat akarta összekötni lengőhidas kalandvasúttal.
A teljes igazság kedvéért el kell árulnunk, hogy nevezett Montberg Lala jövevény volt. Úgy értem, nem itt született, nem itt nőtt fel, önszántából telepedett közénk, önszántógépekkel házalt, ezért aztán sok mindent elnéztek neki a bentlakók, ugyanis évek óta senki sem akart beköltözni a városba, folyton csak ki- és elszöktek az emberek: először a jobb kezű kézművesek és a nagyobb zsebű orvosok, aztán a fáradtolajgyűjtők és a műgyűjtők, miután kimerítettek minden gyűjteményt gyarapító forrást, a kútásók és kultúrfélistenek, a lábbalírók és a gépzongorahangolók, végül elmentek a pincérek és a fegyvermívesek, az ágyúhuzagolók, s így védtelenül hagyták a város.
Egyébként a Piroshegyről nézve vonzó kisváros lehettünk, voltak odalent a korcsmákban és tantermekben szépségét dicsőitő költők és lírai utcaseprők, régi, műemlékjellegű zápfogmaradványok a polgármester állkapcsában, és egy félbemaradt tornacsarnok, amit mindenki át akart építeni villamosremíznek, mármint azok, akik őszintén villamost szántak ennek a kedves törpehavasokkal koronázott településnek. Mondom, nem is voltak kevesen. Mert itt az iskolákban is folyton a gyerekek képzelőerejét próbálták fejleszteni a pedagógusok, gépekkel elősegíteni, vitaminokkal serkenteni, ebből kifolyólag a felhőjárás kérdését végül is virtuálisan megoldottnak kell tekintenünk.
Montberg Lala szinte berobbant a város életébe. Érkezését különféle előjelek is bevezették. Például a városi könyvtárban rádőlt egy egész polcnyi detektívregény a város rendőrfőnökére, aki ettől megzakkant, és folyton nyombiztosítókkal kísértette magát, ráadásul el kezdett folyékonyan angolul társalogni, holott azelőtt a bükkfanyelvéről vettek elborzasztó mércét a különböző lingvafonok, nyelviskolák és tanulókörök, aranykalászos téli gazdatanfolyamok.
Ugyancsak az előjelek közé sorolhatjuk, hogy múlt év július 7-én befagyott a Márkolczy-tó vize plusz 31 fokon és lefagyott a város teljes internethálózata, hesteg jégréteg borította a szupertitkos fájlokat, és csupán három naptári nap múltán állt helyre spontán a telefonösszeköttetés a város és a megyeszékhely között szárazon, vízen és a levegőben. Ha ennyi nem lenne elég, akkor csatoljuk az ellenőrizhetetlen előjelek és városi legendák közül azt, mely szerint Tóth Jucika megálmodta névvel, lakcímmel és személyi számmal, hogy Montberg Lala lesz a férje, holott azelőtt azt sem tudta, hogy a pasas a világon van. (Tóth Jucika fodrásznőjének bizalmas közlése.)
Az ellenőr sarkonfordulása sem írható teljes egészében a véletlen számlájára, ugyanis az ellenőrt az Ellenőrző Toronyból küldték hozzánk, szinte egyszerre – de rangrejtve/lejtve/elfedve – érkezett, ugyanazzal a spontán vonattal, amellyel Montberg Lala. Azok ketten nem ismerék egymást, nem voltak egymás vagy saját rokonaik osztálytársai, kartársai vagy ágyszomszédjai. Teljesen közömbösek voltak egymás számára, holott egy fülkében utaztak, ugyanarra a vészfékre gondoltak, amikor a spontánvonat billegni, rogyadozni, majd minden eresztékében csikorogni kezdett Térjmeg és Térjmeg-Felső között. A kalauz bejött, megnyugtatta őket, csakis kettejüket, ugyanis a szerelvény többi utasa teljesen megszokta már a vonatzaklatást, reszketést és a reccsenések-repedések számlálásával töltötte az időt, ha nem maroktelefonját nézegette. De leginkább azt tette, amióta volt térerő, vájfáj és világfájdalom szabadon.
Sőt Montberg Lala éppen e vonatdadogás, kilengéssorozat hatására jutott el ama merész ötletig, hogy kidolgozza albérletében, majd javasolja a város előljáróinak és bölcseinek tanácsában a felhővillamost, amely lengőhidak segítségével köti össze a kisebb-nagyobb csúcsokat, ködalagutakat is szerkesztett térzenével kombinálva. Eképpen fogja a városhoz vonzani – állította – a kalandvágyó idegeneket. Elsősorban a kötélidegzetű angolokra gondolt, az ausztrál fakírokra és az amerikai kalandorokra, akik majd a világhálón öles hirdetésekből fognak tudomást szerezni arról, hogy várja őket a föld legizgalmasabb dzsungelvasútja. Mint tudjuk, a reklámszövegek gyakran tartalmaznak mesés túlzásokat. Ennek tudható be a dzsungel jelző felbukkanása a csáberő fokozása érdekében a vasúttal kapcsolatosan, na meg az, hogy a rendőrfőnök angoltudása 402%-kal dúsult fel, színeződött át.
A felhővillamos fogyasztása minimális, erősítgette Montberg Lala egy a csodálóiból szervezett csapszéki körnek az Izmael-sarkon. Az akkumulátora akár konyhai csatlakozóról, áramforrásról is feltölthető, a biztonsági övek bekapcsolása tetszőleges és tényfrekvenciás, a nők és férfiak vegyesen ülhetnek, akár egymás ölében is, a gyerekek számára fönt a villamostetőre hasmántkilátókat is szerelünk...
És mi lesz a többiekkel? Velünk, elesettekkel, kisemberekkel ki törődik? Hogyan lehet majd minket európaiakat felcsalni a felhővillamosra, ha nincsenek biztonsági előírások, útmutatók, kalauzok, tolmácsok, fogódzók, válltámasztékok, bukósisakok, CGS-rendszer és THM-mutatók? Kérdezte váratlanul az ellenőr, aki ezzel a kekeckedéssel fedte fel kilétét. Hónapokig lehúzott redőnyökkel, füstszűrős üvegburokban közlekedett, álcáját még Harun al Rashid bagdadi amatőr merénylő is megirigyelhette volna.
Montberg Lala nem jött zavarba. Ránézett a kérdőre, ráismert a vonat egykori utasára, tehát feltette a lehető leglogikusabb, a legegyszerűbb kérdést:
– Magát pedig ki kérdezte?
Az ellenőr elpirult, vigyázzba vágta magát, de előbb kiemelte a belső zsebéből az Ellenőrző Torony hiteles megbízólevelét, amelyet szórol szóra felolvasott az Izmael-sarkokban összeverődött vasúttársaságnak. Az emberek félelmükben összébbhúzták magukon a kockás kivingeket, a nők a széles cigányszoknyát bekapták a lábuk közé, jeges rettenet burkolta be a termet, ami összefüggésbe hozható az egyik korábban említett fagyjelenséggel, mely a tavalyi előjelek között szerepelt. A vájfáj újra fagypont alá süllyedt, sokak álla zuzmarás lett. Az Ellenőrző Toronyból elégedetten figyelték a jelentet.
Nem így Montberg Lala. Ő már hozzászokott ezekhez az alpári vágásokhoz, alattomos cselszövődményekhez. Átlátott rajtuk. Hiszen nem először találkozott hitetlenekkel, felhőrombolókkal, villamosgyűlölőkkel, korcsmai provokátorokkal. Akármilyen kisváros is a miénk, állapította meg magában, lám, lám, ide is beférkőztek a kételkedők, az agymosott medvék, a bűzös borzellenőrök.
Mindenről gondoskodva lesz, jelentette ki magabiztosan. Fellépett az asztalra. Belekapaszkdott a csillárba, és jól nekilendülve kiröpült a nyitva hagyott kirakaton át a főutcára. Déli kettő volt. A grandbulvár fényárban állt. Az ellenőr utánozni akarta, de a csillár ellenségesen viszonyult a kísérlethez. Leszakadt. Az ellenőr moccanni sem tudott. Eltörött benne valami, elpattant egy húr, amint az ének is mondja, vagy nyaka szakadt. Senki sem törődött vele, egyszerre akartak kirobbani az ajtókon, ablakokon, hogy még utolérjék Montberg Lalát. Aki akkor már a találmányi hivatal lépcseit hármasával szedve, zárás előtt fél perccel regisztrált és beadta a tervezetet.
Nem ígértek gyors választ. Igaz, azóta eltelt néhány év, de mi ez az altamirai barlangrajzokhoz vagy a piramisok kopásához mérten?!!
A tervezetet nem utasították el, nem mondtak le róla, nem hangzott el lesújtó/felemelő, egyáltalán semmilyen objektív szakvélemény, nem tárgyalták meg önkormányzati ülésen, a felfedezők klubjában, a mesteriskolákban és a tanítóképzőben. Nem szerveztek köréje színházi világnapokat, pőre vetélkedőket. Az újságok, népszerűsítő füzetmények sokszor ismertették dióhéjban, kivonatosan, cukormázbevonattal, sok ízben tájékoztatták ferdén az izgága közönséget vagy túl kecsegtető színekben ábrándoztak róla.
Az igazság az, hogy várjuk a vég­ereményt. Még semmi sem veszett el. A tények tények maradnak. Különösen egy ilyen nagyszabású felhővillamos esetében, amely lengén köthetné össze váro­sunk törpehavasait és mindannyiunkat a hervadatlan világelsőséggel.