Felfedezések kora

Daniela Oravitanu: Struktúrák

1
Először május 12-én utaztam az időben. Mindenem csupa víz volt, mikor megérkeztem.
– Elkéstél, mondta. – Igazad van, feleltem. Arra gondoltam, ha most nem ellenkezem, hamarabb túlesünk rajta. Ezen a ponton majdnem sikerült. A jobb sarokban vérpiros esernyő, kitárva. Szárad. A blúza is csurom víz. Valószínűleg ő is elkésett, csak pár perce kezdett esni. Mivel bizonyos események pontos leképezése felesleges lenne és zavaró, máshol folytatom. Hazafelé tartottunk, végre nem kellett annyit kérdezősködni. Elképzeltem, ahogy, mondjuk, öt év múlva sétálunk, ugyanitt, én továbbra is zötykölődöm az időben, meglátok egy vérpiros esernyőt, és nem fogom érteni, miért haragudtál rám annyira, rémleni fog, hogy valamin összevesztünk, hogy pont ilyen esernyőd volt neked is. – Emlékszel, pár éve még azt sem tudtad, befejezed-e az egyetemet, teszi fel a kérdést öt év múlva ugyanitt, a félüres utcán.
Természetesen befejeztem, viszont, mivel az egészet csak gondolom, egyáltalán nem tudom, hogy mit dolgozom az adott pillanatban. Sokat keresek és keveset gürcölök, pont azt csinálom, ami érdekel. – Most mire gondolsz, megint nem figyelsz rám, mondta, aztán nagyot sóhajtott és előresietett. – Ne haragudj, kicsit fáradt vagyok, feleltem kissé zavartan. Csalódottan bámultunk egymásra és magunkra. Valószínűleg észrevette, hogy elkalandoztam. – Elvileg nyílt a közelben egy új kávézó, megnézhetnénk, mondta. Semmi kedvem nem volt hozzá, minden erőmmel igyekeztem felrázni az érzékeimet, de akaratomon kívül ismét máshova kerültem. Egy napot szaladtam előre, szemből erős volt a sodrás, félhomály borult a folyamra. Szóval nem mentem rögtön haza, munka után elhívtam Annát kávézni. Kapucsínót ittunk és beszélgettünk, aztán hazakísértem. Félbevágott alakok bámultak minket az ablakokból, féltem, hogy valaki felismer és rámkiabál, senki nem számolt a következményekkel, olyan volt, mintha nem is mivelünk történne ez az egész. Hirtelen véget ért a kaland, megpróbáltam összeszedni magam. Otthon voltunk, nem is kávéztunk, kiderült, hogy csak másnap nyit a hely, az ablaküveg mögött egy idősebb nő pakolászott, mikor észrevette, hogy ott állunk, ingerülten lehúzta a redőnyt.
Este kiültünk a teraszra. Szeretek ott. Teáztunk, kis időt nyertem, míg felforrt a víz, aztán megismételtünk valamit. Egy kiszáradt muskátli és néhány üres borosüveg, az egyik eltörött. Valaki rágyújtott, valószínűleg az alsó szomszéd, egyedül él, vitatkozni se tud senkivel. Lehet, nem is szeretne.

2
Anna nem mozdult, kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam. Mindig itt száll, a Ferencieken. Egészen megzavarodtam, mikor hozzám szólt. Épp az óriási reklámokat bámultam. Nem tudtam betelni. Az egyik plakát fele nem látszott, túl kicsi a metró ablaka, gondoltam. Ha elindul, elolvasom. Később egy szűkített sportzakó takarta ki a lényeget. A férfi minket bámult, vagyis inkább Annát. Talán rokonszenveztek egymással. – Tetszik a pulcsid, mondta Anna. – Köszönöm, válaszoltam higgadtan, a férfi továbbra is minket figyelt. Akkor három éve volt meg ez a pulóver, de nem szóltam semmit. Nem nagyon szoktunk beszélgetni. Kicsit odébb húzódtam, kinek kedvez ez a helyzet. Szabad ilyet leírni? A Nyugatinál kellett átszállni a pótlóra. Anna nálunk dolgozik, ő is egyetemista. Egy 28 négyzetméteres garzont bérel. Másodéves. Szeretne Varsóban tanulni. Nem siet. Szent ég. Máris túl sokat kérdezősködtem. A lány mosolygott, bólogatott, figyelt, hosszan válaszolt. Kissé tolakodó volt. Három metrópótlót is hagytunk elmenni, közben esni kezdett. Idétlen képek gyors egymásutánja. – Elvileg nyílt a közelben egy új kávézó, mondta. A túloldalra mutattam. Frissen festették a helyet, kártyával még nem lehetett fizetni, de szíves megértésünket nagyon köszönik. Ezt túl későn tudtam meg. Két kapucsínót kértünk. Az idősebb nő, akivel előző nap is volt szerencsém találkozni, folyamatosan váltogatta a rosszabbnál rosszabb szerelmes számokat, nem tudott megállapodni, a refrént csak nagy ritkán várta meg. Szótlanul ültünk egymással szemben. Műanyag pohárban hozták ki a kávét, a meleg miatt kissé összehorpadt, amikor a számhoz emeltem. Anna mosolygott. Hazudtam magamnak. Nála volt készpénz, ez a legkevesebb.
Aztán sokat vártunk a következő buszra, szűk és szürke volt az ég, nyakamba csöpögött az eső, befolyt egészen a pulóverem alá, fáztam. – Basszameg, gondoltam, miért nincs a Nyugatinál fedett buszmegálló?

3
Veszekedtünk. Azt hiszem, nem volt igazam. Legalább felismertem a helyzetet. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem haragudtunk egymásra, egyszerűen csak fáradtak voltunk. Még időben ráismertem a határidő-dramaturgiára, elnézést kértem. Másnapra is volt programunk, úgy volt, hogy lemegyünk Füredre, azon a nyáron először. Most én irányítok, mindkettőnkben megvan az igény a kötődésre. Nem érdemes a kelleténél többre tartani magunkat, bizonyos szituációkban biztosan nem. – Menjünk moziba, mondtam.
Hazafelé beültünk sörözni. A film tényleg jó volt, végre egyetértettünk valamiben. Két korsó Pilsnert kértem. Bőven mérték az opálos fehér habot, benne van az árban, ez a legolcsóbb hely a körúton. – Biztos, hogy szeretnél menni holnap?, kérdezte, és végighúzta az ujját a korsó párás oldalán. Igazából nem akartam menni, némi szünet után azt válaszoltam: biztos. Örült a válasznak, én is örültem. Így működik. Nem hiányzott semmi, tapintható volt a feszültség. A másik asztalt figyeltem, a bejárati résznél ültem Annával, kapucsínót ittunk, a pohár kissé összehorpadt, amikor a számhoz emeltem. Egymásba csúsztak a pillanatok. Megfogtam a kezét, megfogta a kezemet. Mondanom kellett valamit, valami fontos mondatot, hogy elriasszam a csöndet. Körbenéztem, már csak néhány magányos asztal állt körülöttünk, ketten maradtunk.


Csala Károly 1996-ban született Budapesten. Jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Többnyire novellákat ír.