Feles

Részegh Botond munkája.
Nem találom sehol. Többször visszatértem a bárszekrényhez, miközben minden lehetetlen helyet is megnéztem a lakásban, de sehol nincs a talpas feles pohárka. Inni akartam az emlékeddel, és már majdnem részeg vagyok.
Nem szeretem az alkoholt. Égeti a torkom, és öklendeznem kell, mikor lenyelem. Te sem szívesen ittál, de úgy érezted, muszáj. Magadtól sose mondtad, hogy töltsek, de mikor elhaladtam a tévé meg közted, a terasz felé menet, kabátban meg téli sapkában, egy megsodort cigivel, és rám néztél, mindig megkérdeztem, egy felest?, mert más nem jutott eszembe. Előredőltél, mintha csak a műsorvezetőt akartad volna jobban hallani. Egyedül nem, mondtad, mire odaléptem a bárszekrényhez, kihajtottam a fatábláját, és lecsavartam az ásványvizes flakonban lévő pálinka kupakját. Igyál abból, mondtad, miután teletöltöttem az apád felesét. Nem néztem rád, úgy tettem, mintha nem hallottam volna, csak megfogtam a kalinka-feliratos poharat, és teletöltöttem azt is pálinkával.
Mi jót nézel?, kérdeztem, miközben a feleseket ellenőriztem, hogy ugyanannyi van-e bennük. Áá, hülyeség, nem is nézem, csak megy, válaszoltad. A tévé felé fordultam, mintha érdeklődnék, pedig tudtam, hogy a Szerencseszombat van műsoron. Hülyeség, ismételted, olyan hangsúllyal, mintha a műsorvezetővel beszélnél. Na, kitöltötted?, kérdezted.
Odavittem neked a kalinkás poharat, te előredőltél, kinyújtottad a betegségtől eldeformálódott kezed, és nyögtél, mikor a csuklód megroppant a forgatásától, mert sehogy sem illeszkedett a pohár a kezedbe. Összeszorult a gyomrom, ahogy a pálinkát lötyböltem, míg te lehúztad. Mikor lenyeltem, próbáltam elfojtani az ellenérzéseimet, az arcom megfeszült, elöntött a forróság, aztán köhögtem meg krákogtam, mintha gyomron vágtak volna.
A te arcod is összegyűrődött, de rögtön kisimult, mikor leért az ital. A ráncok az arcodon elernyedtek, hátradőltél, és feltetted a lila színű véraláfutásos lábad a hokedlire. Megfeledkeztél a fájdalomról a testedben, nem sóhajtoztál meg jajongtál, csak ültél a tévé előtt, nézted a műsort, mint aki épp a stúdióban van.
Én kint dohányoztam a teraszon, és próbáltam nem rád gondolni meg a pálinkára, csak kifújni a füstöt, mintha egy kocsma előtt állnék. Elképzeltem, milyen lesz majd nélküled a lakás csendje, hogy szoktassam magam a hiányodra, mert azt akartam, hogy megszűnjön a fájdalmad, hogy vége legyen, de bármikor szó volt erről köztünk, azt mondtad, nagy dolog ez a meghalás.
Na, még egy?, kérdeztem, mikor bejöttem a teraszról, és nem mondtál semmit, csak ugyanúgy néztél rám, mint mikor először kérdeztem. Töltöttem magunknak, és lehúztuk. A másodiknál már úgy ittam, mint te. Apám is abból ivott, mondtad nekem, és a dohányzóasztalon álló fényképre mutattál, amelyen az apád a kezében tartva nézi a talpas feles pohárkát. Így pálinkázott, mondtad a fényképnek.
A flakon alján még van egy kevés. A számhoz emelem az üveget, úgysincs mibe kitölteni.

Szegő Márton 1996-ban született Budapesten, azóta ott él. Jelenleg néderlandisztika szakos, az f21.hu újságírója és bicikilis futár. Szövegeit többek közt a FÉLonline.hu, a KULTer.hu és a Nincs Online publikálta.