Fazakas Attila versei

Forró Ágnes: Fel az ablakig

ragyogás

én még élek erre gondolok

sokszor ha élők között

eszembe jutnak a holtak

meg mindazok amik mulandóak

állok a dombtetőn szemben

a tömérdek barokk éggel

s nem vagyok meghatódva –

ragyogó gyermekek fürdenek hangoskodva

férfiak nők és lihegő kutyák

fejemre forró nyári nap tűz

mindazok kik (csak?) a boldog

pillanatot tudják

lángol a test ezen a kopár helyen

mintha állnék magam is fenn

távoli Tábor-hegyen

azt mondják legjobb vásár ez

többet vesz vissza mint amennyit megmutat

kezemben por van s számban

szilánkos ige – az elvérzett ostya

egyetlenegy Kosztolányi-mondat

meghosszabbított bálvány

azt mondják

mindez

már a teremtés

utáni salakanyagból készült

azért

sír

visít

könyörög

esedezik

reszket

és vágyakozik

folyton folyvást

azért

vak és süket

miként a lárva

és tör megannyi

eszközzel

esetlenül magasra

vagy fennebb

a napvilágra

önmaga halálát ezért féli

és követeli könnyű

szívvel a másokét

ezért fürdik meg mindig

fejtetőig a bűnben

és törölközik végig

aztán felfrissülve a jósággal

ezért lett

önmaga

istene

meghosszabbított

bálvány akit

titokban

imád

azt mondják

neked kell

magadnál jobban

szeretned őt

és megválthatja sorsát

odaát

egyetlenegy imád

magzat

és ha nincs tánc

járás van

bicegés van

vagy toporgás

nehézkes lépések

van megállás

riadt tekintet

mely hol az eget

hol a földi dolgokat

féli

keresgélései a

mozdulatoknak

lefekvés

megpihenés

félrehúzódás

menekvés

menedék

van

ha nincs tánc

át-

engedés

kilazuló izmok

befele

pulzáló

test

fekvő

lebegő

néma

miként egy magzat

ösvény

azt mondtad

olyan az erdő

akár egy forró katedrális

és susogtak benne a

nyurga bükkök

és megdermedt

halott öreg tölgyek

tartották elszáradt ujjvégeiken

a felhőket s a szabadon áramló eget –

madarak csivitelték tele zajosan

éltették énekükkel

kikkel Isten szegénykéje

értene most jól szót

ahogyan farkassal medvével

megriadt gyíkokkal őzekkel is tán

és a fák magasba menekvő

boldog testeit

az erdő dús templomhajóját

míg csodáltam

az este egy halkan mormoló

nehéz imával

susogó zöld szárnyaikat

lassan körbeölelte már