.svg)
1.
Mi lesz magából, kicsi Mózes? – kérdezte Orbók bácsi, a vívótanár, valamikori gróf, aki maga esztergálja ilyen-olyan fából a kardokat, és éppen ott, a gondosan kisepert esztergálóműhelyben tartja titkos edzéseit.
A kicsi Mózes szokásához híven nem válaszol, leteszi a súlya tekintetében valódi kardra emlékeztető vívóeszközt, és kávébarna kabátjában motoz, cigarettát keres.
Ne igyon annyit, fiam, és hagyja el a cigarettát, amíg nem késő – mondja Orbók szomorúan, de azért odakoccantja az olcsó vörösborral töltött mustárospoharát a még mindig szótlan fiúéhoz.
Szökjön el – kezdi rá régi mantráját. Szökjön el innen, nem terem itt boldogság, adok pár tippet meg címet odakintre, tudhatja, hogy segítek, csak menjen, ne húzza az időt. Most pont lanyhulás van, használja ki.
Nem megyek! Itt maradok, ellenállok, legyőzöm őket – mondja dacosan a fiú.
Ó, drága gyermekem, az ellenállás szép dolog, de belekeseredik az ember, különösen egy olyan érzékeny lélek, mint maga. S mire legyőzné őket, maga is legyőzötté lesz, hallgasson reám.
A fiú némán szívja a Mărășeștit, tekintete valahová az esztergaműhelyen, a városon, az életén túli homályba vész.
2.
Moise, jöjjön csak ide – üvölti a mindig ordító őrnagy.
Moise a kurva anyád. Ezerszer mondtam, hogy Mózesnek hívnak, ez a családnevem.
Az édesanyámat merészelte emlegetni, maga csökevény? Látom, igen megszerette a kárcert, gondoskodom is róla, hogy a ma éjszakát már ott tölthesse. Előbb-utóbb csak beledöglik. De addig is itt van ez a levél, a maga babája írta, azt mondja, egyre durvább és alattomosabb a cenzúra! Ilyenekről írogatanak tehát maguk, s más felforgató eszmékről cserélnek gondolatokat. Tudja, hogy ezért börtönbe is juttathatom, Moise?
Továbbra is a jó kurva anyja magának és az önhöz hasonlóknak. Öljön meg, hisz megteheti. Tegye meg, s száradjak a lelkén. Egyébként meg árulja el nekem, ha nem lenne cenzúra s besúgók, spiclik, gerinctelen nyomorultak egész hálózata, maga hogyan olvasta volna el az én babám levelét, hiszen a nyelvemet nem beszéli, s még a nevemet sem tudja kiejteni?
A fiú halkan beszélt, az őrnagyban pedig egyre magasabbra csapott a gyűlölet gőze. A kárcer felé a folyosón vereti félholtra, hogy hallja az egész szakasz, hogyan szakad le vese és máj, hogyan roppannak az ellenállás csontjai, és törnek szilánkosra gyermekded eszmék a szabadságról.
3.
Megvan még a kagylóm, pampuskám?
Megvan. Az még megvan. De mi már alig. Míg te a kárcerben haldokoltál, elkezdődött a második évünk itt, pocsékabb már nem is lehetne. A kis Simonics aznap lőtte főbe magát, amikor téged bevittek. A bátyja három napra rá a fürdőben kötötte fel magát a fűtőtestre. Csekovics őrnagy örömünnepet ült és belegelt, mint egy disznó, a Simonics-féle pálinkából méghozzá, azt ünnepelve, hogy a két fiú halálával odabaszott a klerikális reakciónak. Kettőt egy csapásra! – ezt visongta az irodán egész este, sőt, éjszakára a hangosbeszélőbe fröcsögte bele összefüggéstelen öröm-mondatait, miszerint két teológushallgató mesélheti most már az Úristennek, annak a vén, szakállas pojácának, hogy mi a módi idelent, s hogyan járnak azok, aki benne hinni mernek. A sok barom ellenálló, embercsökevény. Ezt hallgattuk egész éjszaka. Örülj neki, hogy te ezalatt ott dögölhettél abban a hangszigetelt odúban, legalább ezt megúsztad.
4.
Idefigyelj, pampuskám – mondta Mózes, miközben ott hasaltak az ablakban és titokban dohányoztak, dacolva Csekovics parancsával, az alakulatban való dohányzást illetően, meg minden spiclijének állandóan figyelő, nyúlós tekintetével.
Én ezen a párkányon végigsétálok – mutatott a törött, repedezett és átkozottul vékony szegélyre, amelynek a végén valóban ott a szép szabadság, ki lehet ugrani az utcára, és elszelelni, ki tudja, hová, hiszen egyből levadásznak, semmi esély a megmenekülésre.
Márpedig én megcsinálom, pampuskám, meglásd – mondta Mózes, és ki tudja, honnan, termetes kagylóhéjat rántott elő, majd finom mozdulattal elnyomta benne a Mărășești-csikket.
Te is ide nyomd el, meglásd, micsoda érzés, pampuska, mintha szabad lennél, s valahol egy elegáns bárban szürcsölnél finom borokat, és illatos lányok rajzanának körülötted. Valójában ez a kagyló tartja bennem a lelket, no meg ez a párkány, és a lány, akinek minden bizonnyal elfogja ez a dög a leveleit, de én tudom, hogy ír nekem és gondol rám.
5.
Moiseee! – ordította a mindig üvöltve beszélő Csekovics. Ide hozzám, rühes kutya! Hallom, ismét a kárcerre vágyik, s a veséje is teljesen felgyógyult a múltkori kezelésből. S hallom azt is, hogy maga kiselőadásokat tart az alakulatbeli fafejű társainak arról, hogy mi is lesz a „történet vége”, hogy az mikorra várható, rendszerellenes ellenállásra buzdít, és egy reakciós dán filozófus gondolatcsökevényeivel szédíti ezt a sok hülyét itt, egy kiejthetetlen nevű északi tudoréval, aki méghozzá Isten létezésére is bizonyítékokat talált. Moise, maga azt akarja, hogy olyan sorsra jusson, mint amilyenre a maga ősei juttatták dicső forradalmárainkat 1785-ben.
A maga jó édesanyja Moise, jól jegyezze meg. Ezt fogom mondani akkor is, hogyha kerékbe töret, de tudom, hogy nem teheti, ha meg halálra ütelgelnek a pribékjei, hát száradjon a halálom a maga lelkén mindörökké. És igen, tudom, hogy mi lesz a történet vége, mint ahogyan az is tudvalevő, hogy árvízkor a folyók megtalálják régi medrüket.
Azon az éjszakán Csekovics eszelősen ordítozott a hangosbeszélőbe, eközben a fiút a kárcer előtt szakavatott és higgadt, pontosan célzott rugásokkal kezelték, hogy se élete, se halála ne legyen.
Kitartás, pampuskám, túl kell éljed ezt is – súgta a kopaszra nyírt a legfelső ágyon, és titokban megsimogatta a kagylóhéjat.
6.
Mutassa csak, kicsi Mózes, azt a könyvecskét!
Orbók bácsi a megyei kórház sebészeti osztályán feküdt, egy paravánnal elkerített, rozsdás kórházi ágyon, foszladozó matracon, mindenféle csövek lógtak ki belőle.
Pár nap, és megszkapál – súgta mindentudóan a termetes nővér, aki azt is kifejtette, hogy a halál megváltás lesz az öregnek, s az a jó, ha minél előbb eljön. A fiú eltűnődve állt az öreg ágya mellett, majd mintha közönyösen, de enyhén remegő kézzel nyújtotta oda neki a könyvecskét. Ujjait Csekovics közbenjárására többször eltörték, bogosra forrtak, és emiatt a keze úgy mutatott, mint egy öreg alkesznek, aki megitta már élete javát.
Látom, fiam, nem hiába tanítottalak vívni azokkal a rissz-rossz fakardokkal. Hiszen felfedezted az Antarktiszt! De hallgasd meg Orbók bácsi utolsó tanácsát, édes fiam, s menekülj, fuss innén, hisz látod, milyenek ezek, mit tettek veled, mit tesznek velünk. Szökjél, mentsed az irhád.
A fiú tagadóan ingatta a fejét, és megkínzott kezével tétova istenhozzádot intett az öregnek, majd rágyújtott egy Mărășeștire a kórterem ajtajában.
Majd eltemetek veled egy esztergált fakardot, és melléd helyezem a kagylóm másik felét, drága vívómesterem – gondolta, és míg lefelé, a város felé bandukolt a kórházdombról, dacosan könnyezett egy kicsit.
