„Ez nem olyan tér, / mit időben mérhetnél”

„A borda ívének / csontos biztonsága helyett / a vakító réten / botorkálok, / hol átdobban bőrödön a parázs” – Koman Zsombor 2021-es kötete, a fizikaiVersek olyan enigmatikus tereket, önmagukba záródó univerzumokat hoz létre, melyekben nehézzé válik a tájékozódási pontok megragadása, a felszín alá való betekintés, a hermeneutikusan elkülönülő világok határain belül kerülés. Ez egyrészt a kötet tematikus rétegezettségéből fakad: a nyolc ciklus mindegyikében körülhatárolhatók domináns motívumok és témák, ezek, bár olykor széttartónak, egymástól idegennek hatnak, a kötet egészét tekintve sokféleségük képes egységbe szerveződni, koherensnek mondható versfüzért rajzolni, mint a létet definiáló, immanens tapasztalatok lenyomatai: kulturális örökséghez való viszony (Álomfejtés), az alkotás teremtő aktusára való reflektálás (Párhuzamos önkonzerv), a világ és a másik ember feltérképezésének akarása (Simplificación, Láthatár), elmúlással való szembenézés (Rekviem), legelemibb testi ösztönök kielégítése (Ízvonal), az istenélmény megélése (Cupola profana), a földi lét kereteinek kitágítása a kozmikus-mitikus tapasztalás irányába (Nincs ütközésig).

Az Álomfejtés keserédes nosztalgiával felidézett, víziószerű ősi tájai, a Cupola profana transzcendenciájának ambivalenciája, a Nincs ütközésig kozmikus terek felé táguló utazása, a kötet olykor eklektikusnak ható témafelvetései olyan világmagyarázat-keresésként értelmezhetők, amely jelenség és jelentés, látszat és valóság, felszín és mélység közötti folyamatos ingázást feltételez. A szubjektum állandó bolyongásának lehetünk tanúi ógörög romok (Alkalmas pillanat), érzéki légyottok (Elvarratlan szálakon), a múlt legszemélyesebb emlékei (Rekviem), szent és profán (Cupola profana), az egyszerre megszűnő és kitáguló lét szférái között (Barlangból kiröppenő denevérek); a megismerés vágyától hajtott én kísérletei ezek a környezet és önmaga minél teljesebb megértésére, ugyanakkor minduntalan töredékességgel kénytelen szembesülni: a felidézett, egykoron birtokolni vélt kulturális értékek már nem szerezhetők vissza, a szerelmi kötődésben a testiség avatódik a másikhoz való közeledés, az interpretáció egyetlen nyelvévé, a környezet befogadása az érzékszervi tapasztalatok által limitált, a szakralitással való viszonyba belejátszik az irónia, a galaktikus út végén az egyedüllét várja a vándort. Az egyén egyszerre tartozik mindenhová és sehová, részese a felvillanó világoknak és reked azokon kívül, engedi közel magához a befogadót és távolítja el visszafordíthatatlanul.

A másikkal való találkozás, az intimitás megélése a közvetlen testi tapasztalás, az érzéki benyomások, ingerek mezejében tételeződik, a megismerés a látás, tapintás, ízlelés, hallás médiumán keresztül realizálódik, ilyen értelemben válnak a versek fizikaivá: a Simplificación – fotonok beszélője a fotonok áramlásának napmelegét, a fény és az árnyék látásra – és átvitt értelemben a megismerésre – gyakorolt erejét foglalja versbe („egyszerűbb látni, mint megérteni a fényt. / Ajándék a bőrfelszín meleg bizsergése / […] a visszaverődés lehetővé teszi, / hogy méternyi távolságból is észleljem arcod rezdüléseit”). Az Álmatlanságunk közös ormaiban hangot kapó szubjektum kedvesét a másik teste taktilis felfedezésre szólítja fel: „Tapintsd ki pupilláim érdes / fonatából megérkezésed / Olvaszd testem jégplakettjeit olvashatatlan dicséreteddé. / Te lépj, te várj, te táncolj / a fagyott bőr mögötti másik árnyalatommal. / Tárd fel bennem a fehérség alatt villogó kirakatokat.” Az Ízvonal verseiben egy romantikus együttlét rituáléi és az evés ceremoniális momentumai vetülnek folyamatosan egymásra, eldönthetetlenné válik, hol húzódik határvonal a női testre irányuló erotikus játék és a megízlelni vágyott étel között: „Tenyerem máglyáján / lágy boszorkánycomb / (kívánalmi díszmenet – /szusik kimonóhímzése) / pirul, / szenesedik” (x). A transzcendens világhoz való viszony is elsődlegesen a test, a fizikai világ perspektívájából válik megközelíthetővé, profanizálódik: „Elemelkednek a talpak, / boncasztalra vágyom, / […] Repedezik a napba tartott ostya, / mint a felhők ezüstkerete – / ezazéntestem / és megtörik” (Cupola profana).

A szövegekben gyakran elegyednek humán és nonhumán elemek, az én önmagát vagy kedvesét gyakran mintegy külső szemszögből, a tárgyi világba olvadó létezőként láttatja, emberi és természeti táj egymásra vetül különösen a Kőmíjes – restauráció című versben, ahol a női test és a város látképének elemei fonódnak össze: „Árnyékod kifekszik a főtér / aszfaltjára: / csípőd a pékségtől a gyógyszertárig ér. / […] A templomtorony patinalevelet hajt – / az árnyék kúszását figyelem combodon.” A tágabb értelemben vett környezet, annak behatásai, bár nem válnak az egyén szimbiotikus társává (talán egyedül a Fának támasztott bicikli elmúlásvíziójában jön létre ilyesfajta kapcsolat mesterséges és természeti között: „A ridegség ellenére / lassú hajtások / furakodnak a küllők közé”), inkább egyfajta díszlet marad a szubjektum identitás- és világkeresése mögött: a „kiolthatatlan tüzű városok”-at körülölelő táj (Alkalmas pillanat), Tokió utcáinak zaja (Lost in translation), a ködlepte táj fenyvesei, vagy a marsi gravitáció miliője (Másik gravitáció) stb. elsődlegesen mint látványelemek jelennek meg, melyek átszövik az egyéni sors mozzanatait.

A kötetborító által is sugallt körkörösség léttapasztalata begyűrűzik a kompozíció szintjére is: a szövegtestet alkotó nyolc, önmagába visszahulló, egymáshoz csupán laza szálakkal kötődő, legtöbbször viszont élesen elhatárolódó egység elkülönülő világait közelebb hozza egymáshoz az a sajátos szerkesztésmód, mely során a cikluskezdő és -záró versek mintegy egymás tükörképeivé, visszhangjaivá válnak, az utóbbiak egyfajta önreflexív gesztusként idézik meg, gondolják tovább a felütésekben megfogalmazódó motívumokat, kérdésfelvetéseket, a megelőző versek tapasztalatával gazdagodva nyitnak újfajta perspektívát a korábbi értelmezési lehetőségek mellé, keretet teremtve a ciklusok végpontjai között. A harmadik ciklus Simplificación – fotonok és a Simplificación – fononok darabjainál már a címek közötti megfeleltethetőség indokolja a kettő szoros kapcsolatát, a szövegek közötti átjárhatóság játékát; az ötödik szerkezeti egység esetében az étkezés aktusának mozzanatait idéző szerelmi viszony kezdeti (i) és végső (xiii) stációit elevenítik fel az egyes darabok stb. A kötet ilyesfajta strukturális tagolása visszacsatol a teljesség megélésének szándékához, az én törekszik egyazon probléma minél átfogóbb megértésére, az egészélmény visszaállítására, ugyanakkor folyamatosan a töredékesség, megfoghatatlanság, a szilánkjaiban maradó tapasztalás valóságával kénytelen szembesülni. Az egyes versek sorrendjében megmutatkozó esetlegesség érzése (főként a Rekviem és Láthatár verseiben) kibillenti az adott ciklusszerkezetek tematikus-motivikus koherenciáját, a formavariációk olykor zavaró sokszínűsége, képverseket idéző struktúrák helyenként indokolatlannak tűnő használata egyfajta szakadást eredményez a szövegvilág egységében – ezen megoldás ugyanakkor értelmezhető úgy is, mint a töredékesség alapvető, a kötet makroszintű konstrukciós egységeit is átjáró szervezőelvvé való emelése.

Koman Zsombor kötete egymással olykor párhuzamosan haladó, mégis kapcsolatban maradó világokról tudósít, melyekben a rejtelem, töredékesség, nehezen megfejthetőség, a látvány mögé nézés vágya elegyedik a valóság, a testi percepciók konkrétumaival. Ténylegesen fizikai versek ezek: nehezen fedik fel mélységüket, a sokszor egyszerű nyelvezet és formakezelés mögött megbújó komplex jelentést és az olvasó számára is ismerős léttapasztalatot – atomizált fragmentumokként létezni egy nagyobb egészben.

Koman Zsombor: fizikaiVersek. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2021. Hervay Könyvek 5.

‍