.svg)
Páll Lajost festőt, költőt, keramikust bizonyára nem kell bemutatni a hazai közönségnek: neve elválaszthatatlan Korondtól, a sóvidéki tájtól, annak szereplőitől. A művész, 1962-es szabadulását követően élete végéig Korondon élt és alkotott. Sokszor ki sem mozdult a műterem falai közül, műterme ablakán kitekintve rögzítette a változó idő köreit: tavasz, nyár, ősz, tél, és megint elölről. A kiállítás rendezésénél a kronológiai igényt felülírta a képek dinamikája, a jellegzetes, újra és újra, a végtelenségig ismételt tartalmak ritmusa: az évszakok szerinti tagolás kínálta magát. Az évszakok viszont nem a megszokott sorban következnek, hanem a terek adottságaihoz igazodva rendeződnek – az utóbbi évek időjárás-tapasztalatával a hátunk mögött talán ez nem is olyan meglepő.
Az első teremben a négy évszak szerint válogatott akvarellekkel, temperával festett alkotásokkal indul a tárlat, illetve egy képernyőn keresztül Páll Lajos rajzaiból is ízelítőt kapunk. A bevezető rész képei nemcsak tartalmaikkal, hanem technikájukkal is előrevetítik a kiállítás további részének gyakran monumentális hatású olajképeit.
Az első teremben, kiemelt helyen a kiállítás egyik legszebb alkotása, a Tavasz képe fogadja a látogatókat, a már említett benti perspektívából nyílik meg a tér, kapcsolódik egymáshoz a személyes történet és kinti környezet, a bábakalácsos csendélet szemben a megújuló természet képével, illetve a két világ határvonalán anya gyermekével. Ez a jellegzetes tértagolás a kiállítás további alkotásain is visszaköszön, a csendélet tájban képtípus, amelyen egymással felesel a kint és a bent, előtér és háttér izgalmas játéka rajzolódik ki, a keretezések egyszerre tagolják és teszik átjárhatóvá a különböző tereket.
Ahogy a múzeum A hónap tárgya című programja idén egy téli Páll Lajos-képpel indult, a Physalis alkekengi című képpel, hangolódva a télre, Páll Lajosra, úgy a kiállítás fő termében is az életműben erőteljesen jelen levő tél képei dominálnak, és bár a képek kronológiája háttérbe szorul, a képről képre ismétlődő részleteknek, szereplőknek köszönhetően ezek a képsorok sajátos történetekbe rendeződnek, a különböző élethelyzetek olyan természetességgel rajzolódnak ki, hogy már-már mi is a cselekmények résztvevőivé válunk. A tél itt soha nem egy hideg, rideg környezet metaforája, sokkal inkább az otthonosságérzethez van köze.
Az ősz képei olykor lendületes, sodrással teli festői történések, a falu hétköznapjaihoz hozzá tartozó hétköznapi cselekvések, amelyeket a művész hátsó kertjének különböző évszakokban megfestett képei váltanak, egyszerre felgyorsítva a tempót, állandósítva a látványt. Az utolsó teremben a tavasz nyárba fordul, a tikkasztó hőség, nyári hétköznapok és a munka képei következnek. Ezek keretezik a család, az otthon, a fazekasság képeit, valamint itt csúcsosodik az önarcképek sorozata is, amely a kiállítás bejáratától kezdve végigkíséri a látogatót, s bár nem időrendi sorrendben – a kiállítás egységét tekintve ez talán mellékes is –, de kizárólag az önarcképein keresztül is kirajzolódik egy alkotói sors, annak legmélyebb bugyraival, megpróbáltatásaival.
Bár kevés a datált kép, jól követhetőek Páll Lajos stílusának, technikáinak változásai: ahogy korai korszakának monumentális hatású, szinte az egész képmezőt kitöltő, időnként a szocialista realizmus stílusjegyeit idéző, máskor expresszionista megoldásokkal megformált alakjai mind kisebbekké válnak. A képek előteréből szinte kilépve nyitja meg a képek tereit, ahogy a gyakran magukkal ragadó, sodró festői történéseket időnként felváltja a jóval grafikusabb, karcolásos technika; ahogy nemcsak tartalmaiban, de tértagolásával, spirális kompozícióival Nagy Imrével rokon; ahogy a téli falu képe kubista absztrakcióba fordul; ahogy súlyos tartalmai, képeinek sötét nehézkessége mind jobban megnyílik és viszonylagos nyugalomra lel az otthonban, tájban; ahogy a keretezései a bezártság helyett egyre inkább az átjárhatóság, a nyitás, a megnyílás lehetőségeit érzékeltetik.
A sóvidéki tájak végtelenségig ismételt képsoraival, a lampionvirág téllel feleselő vöröseivel, csendéleteinek csíkos csergéivel, bábakalácsaival, a lovak, bivalyok és kecskék szimbólumokká hatalmasodó képeivel, tükörbe nézéseivel, jellegzetes keretezéseivel olyan otthonosságot teremt, mely lehetővé teszi, hogy koncentráltabban, élesebben lássunk, befele figyeljünk. Úgy invitál bennünket ebbe a sajátos világba, hogy pontosan kijelöli nézői pozíciónkat, helyét átadva lehetővé teszi, hogy egy személyes perspektívából közelítsünk a kinti világhoz, mely végső soron elválaszthatatlanul hozzánk tartozik.
A Páll Lajos-emlékkiállítás megnyitóján elhangzott beszéd rövidített, szerkesztett változata.
