Európa, te műkincsekkel süllyedő hajó

Nem gondoltam volna, hogy Alekszandr Szokurov az Orosz bárka után képes lesz még eredeti, újszerű módon megeleveníteni a múzeumot mint (európai) kultúránk szimbolikus terét. Szokurov 2002-es opusza igazi filmnyelvi bravúr volt: az orosz rendező (és persze operatőre, Tilman Büttner) kamerája több mint másfél órán át „bolyongott” a szentpétervári Ermitázsban, vágás nélkül – egy lenyűgöző, allegorikus történelmi fantáziavilágot keltve életre.
A filmnyelvi bravúr a német, francia és holland gyártásban készült Franko­fóniában elmarad ugyan, a kísérleti jelleg azonban még erősebb (a kettő ugyanis, a látszat ellenére, nem azonos). Szokurov olyannyira személyesre, szubjektívre veszi a figurát, amennyire csak lehetséges egy olyan filmalkotásban, amely – dokumentumszerűsége ellenére – ragaszkodik a fikciós keretekhez. Avagy épp fordítva: a szubjektív „keret” ellenére ragaszkodik a fikcionalizált tartalomhoz – ezt meglehetősen nehéz egyértelműen eldönteni. A film néhol kísértetiesen emlékeztet azokra a Spektrum-típusú történelmi dokumentumfilmekre, amelyekben a valós eseményeket játékfilmszerűen elevenítik meg, színészekkel, díszletekkel és többé-kevésbé kitalált történetelemekkel. Szokurov ambíciói azonban jóval túlmutatnak ezeken a kereteken: a Frankofónia így válik korszakokon átívelő egyetemes kulturális példázattá.
A „helyszín”, az Ermitázs után, ezúttal a nyugati kultúra és művészet ikonikus színtere, a párizsi Louvre. Az idézőjelet az indokolja, hogy a központi szálat gyakorta reflexiószerűen megszakítják a történetet időbeliségéből kiemelő, elidegenítő elbeszéléssíkok. Szokurov, aki az erős szerzői szándékot azzal is jelzi, hogy narrátori hang formájában végig jelen van, maga is részévé válik filmjének, de nem ártatlan cameo gyanánt, hanem az egész impresszionisztikus kavalkádot egységbe szervező „mindentudó elbeszélőként”. A Louvre felbecsülhetetlen értékű gyűjteményének második világháborús hányattatását – és ezen belül két fontos figura, a múzeum főigazgatója és a megszálló németek által delegált parancsnok kapcsolatát – mintegy keretbe foglalja a rendező-elbeszélő és egy kitalált hajóskapitány, Dirk párhuzamos története. Szokurov az elidegenítő történetszálat is „elidegeníti”: a narrátor interneten tartja a (videó)kapcsolatot a kapitánnyal, akinek a hajója valahol az óceánon hánykolódik, a Skype-jel pedig igencsak akadozik. Dirk fiktív, de áldokumentarista eszközökkel „valósághűvé” tett küldetése szimbolikusan keretezi a Louvre második világháborús történetének valós történelmi eseményekre alapozott, de játékfilmes módon megelevenedő síkját. A hajóskapitány, vesztére, elvállalta, hogy átszállítja a háborgó óceánon egy múzeum műkincsgyűjteményét, szándéka viszont barátja, Alekszandr rosszallásával találkozik: a törékeny művészetet nem szabad kiszolgáltatni a természet előreláthatatlan erőinek, mondja az. És a történelem erőinek sem, bár ez utóbbi elkerülhetetlen – a két történetszál itt ér össze.
A náci Németország 1940-ben megszállja Párizst (Szokurov bőségesen adagolja az archív képanyagot), a Louvre-ban pedig megjelenik a francia kulturális örökség ellenőrzésével megbízott, frankofón műveltségű és szimpátiájú német tiszt, Franz von Wolff-Metternich, hogy „kezelésbe vegye” Európa vezető múzeumát. A németek nem barbárok, a Kunstschutze program keretében gondot fordítanak a meghódított országok lefoglalt kulturális, műemléki értékeire – meglehetősen szelektíven, ami azt illeti. Egyrészt ugyanis a megkaparintott műkincsek sorsa nagyon is bizonytalan (mai napig kerülnek elő nácik által elrabolt művészeti alkotások), másrészt nem mindenütt viseltetnek nagy műgonddal a helyi kulturális örökség iránt. A „testvéri” Franciaország – mint meghódított, de egyenrangú nyugati kultúrnemzet – viszonylag jól jár, de a „barbár”, bolsevik, keleti Oroszország kultúrája számára nincs kegyelem – mondja az orosz rendező. Mindenesetre Wolff-Metternich, aki arisztokrataként nem tartozik a meggyőződéses nácik közé, őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel fordul a Louvre és főigazgatója, Jacques Jaujard felé, sőt segít neki a megszállás elől vidékre szállított műkincsek megmentésében. A főnemesi származású német „kultúrkomisszár” és a francia republikánus „kultúrhivatalnok” közti sajátos kapcsolat képezi a Frankofónia filmelbeszélésének tengelyét: és valóban, ez a viszony egészen bizarr fordulatokat is vett, például a háború után, amikor Jaujard javaslatára De Gaulle Becsületrenddel tüntette ki Wolff-Metternichet – valószínűleg ő volt az egyetlen, náciként elkönyvelt német, aki megkapta a rangos francia állami kitüntetést (vö.: „Louis, azt hiszem, ez egy szép barátság kezdete”, hogy filmes példáknál maradjunk).
Szokurov nagyszabású mozgóképes „tár­lat­látogatásán” idegenvezetőink is akadnak: a sértett dölyffel parádézó Napóleon Bonaparte (aki, mi tagadás, hadjáratain rabolta össze a Louvre kincseinek jelentős részét) és a végig „Liberté, Égalité, Fraternité”-t duruzsoló Marianne, a francia forradalom jelképes nőalakja, egy eszméivel és reményeivel letűnt világ megtestesítői. Mit keresnek ők az idegenek által megszállt Louvre-ban, mit tudnak mondani a ma emberének, akinek a számára a művészet már nem közügy, csak magánluxus, afféle intellektuális archeológia, az emberi szellem felesleges fényűzése? Szokurov teátrális történelemidézését áthatja a mélységes nosztalgia egy olyan – kétségtelenül létezett, de sosemvoltnak tűnő – emberi állapot iránt, amikor a művészet, az alkotó szellem a mindennapok része volt, a Louvre, a múzeum pedig egyfajta agora, a közügyek elkötelezettjeinek nagy vásári találkahelye. Nem pedig Dirk kapitány műkincsekkel megrakott, zátonyra futott, küldetését beteljesíteni nem tudó hajója.
Az utóbbi években aligha láthattunk olyan filmet, amely Szokurov opuszánál kifejezőbben, a személyes érintettség hangján beszél mindarról, amit az európai kultúra és a nyugati civilizáció hanyatlásának nevezünk. És különös, hogy ezt egy orosz rendezőnek kellett vászonra vinnie.
Frankofónia (Francofonia), francia-német-holland film, 78 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Alekszandr Szokurov. Zene: Murat Kabardokov. Operatőr: Bruno Delbonnel. Vágó: Hansjörg Weißbrich. Szereplők: Benjamin Utzerath, Louis-Do de Lencquesaing, Johanna Korthals Altes, Vincent Németh, Alekszandr Szokurov.