Etológia

Már régóta hiszem, hogy fajunk majd azok az egyedek mentik meg a teljes kipusztulástól, akik az utcán sétálva egyetlen centiméterrel sem lépnek arrébb, hogy közös erővel elkerüljék az összeütközést szembejövő polgártársukkal.

Sokszor kimondottan várom, hogy minden igyekezetem ellenére, a vállamba csapódjon egy közülük. Ugyanis már csak az érintése egy ilyen – sokszor egyébként még direkt plusz lendületet is vevő – vállnak nagyban hozzásegíthet az életben maradáshoz szükséges tudáshoz.

Első kézből láthatom. Mi több, érezhetem.

Egy olyan létezésben ugyanis, ahol a priori, hogy az egyénnek a többi egyénnél több jár ki a térből, több jár ki magából a létezésből is.

Ugyanakkor ragaszkodásuk is sokkal erősebb az élethez.

Kialakul minden tartás hiánya azokban a szituációkban, ahol felmerül az esélye annak, hogy létezésük valamilyen szempontból nem lehet teljes.

Például akár halálra is gázolhatnak valakit önhibájukból, mégsem értik, miért nem ülhetnek többé volán mögé.

A tartós fennmaradás azoknak az egyéneknek jelenthet csak igazi motivációs erőt, akik saját örökkévalóságuk hiú ábrándját üldözve, tűzön-vízen hajlandóak átmenni egyetlen, küszködve vett utolsó levegőért.

Akik ezer város tüze felett sütnének kenyeret.

Akik falhoz szorítanának asszonyokat, hogy azok magatehetetlenül befogadják örökítő anyaguk.

Akik gúzsba kötnek férfiakat, hogy elköveteljék tőlük a szükségest a sejtosztódáshoz.

A sorbaállást sem nekik találták ki. A sor azoknak a kevésbé jelentős, már éltükben is csak vegetáló lényeknek kígyózik, akiket maguk mögé utasítva felszabadíthatnak egy kis extra időt a fentebb említett tevékenységek egyikére. Vagy ha nem akarunk ilyen messzire menni, akkor akár egyszerű, hétköznapi dolgokra, mint hamarabb hazaérni, hamarabb leülni, hamarabb leszállni emberek tömegét mozgató járművekről, hamarabb befejezni egy mondatot.

A tér és az idő urai tehát. Ezen szubsztanciákat sem nekik szánt, akár kiérdemeletlenül is megkapott ajándéknak élik meg. Sokkal inkább teremtőikként viselkednek, és hús-vér anyagukat felhasználva a teremtőség következő szintjére emelkednek a szaporodásban, ami objektíven talán az egyetlen valós teremtőségük, sőt olyasvalami, amivel olyan egyszerű halandók csodálatát is kivívhatják, mint személyem.

Ezen meggyőződésük visszaigazolást nyer a nőstényeik testéből előbukó következő generációjuk teste által kitöltött térben, a térben, ami ennek előtte üresen tátongott csak, és az időben, ami kiszabattatik leszármazottaiknak.

Ezek, ha másodkézből csupán, de ugyanúgy övéik.

Viszik előre az életet, megállíthatatlanul.

Szofisztikáltabb csoportokban is feltűnnek.

Ott gyakran kézfogásuk milyenségéből lehet sikeresen felismerni őket.

A mozdulatot tenyérrel lefelé indítják, akárha csak egy gyermek magasságát akarnák uszkve megmutatni. Szorítanak aztán, mert azokban a karokban erő van, több erő ez, mint az ő kezüket fogó kar ereje. Ez az az erő, ami mindössze világrajöttének köszönhetően ellenáll a legbestiálisabb szelekciós nyomásnak is. Ez az erő Atlaszé volt, mielőtt átvették kezükbe tőle a világot.

A mozdíthatatlan kapuk inkább kinyílnak maguktól ezen erő közeledését észlelve a mindenkori horizonton. Nincs az az Excalibur, Mithril, gyémánt.

Szavaikat úgy válogatják meg, hogy megítélésük szerint a beszélgetés tárgyának mekkora megértését érdemled meg.

Méltó vagy-e mondandójuk súlyát elviselni – nem lehet mindenki Énok.

Van, hogy be kell tudnunk érni egyszerű felszólításokkal és azok lehetőségeink szerinti legteljesebb véghezvitelével.

Ha mégis kiválasztana egyikük gondolataik megvitatására, mindenképp észnél kell maradjunk, és a legtűpontosabb visszaigazolásokat adni azok helyességéről, dogmatizálni azonnal. Talán azt is jól tennénk, ha onnantól, hogy birtokunkba kerül, onnantól, hogy megkaparintjuk ezen tudást, aszerint is élnénk.

Meggyőződésem azonban – sajnos –, hogy a nemtörődömség egy bizonyos szintje már elsajátíthatatlan. Időszakosan előidézhetik ugyan tragikus magánéleti események, egyetemes balsors stb., de aztán utat talál és visszamászik az ember alaptermészete.

Vállal ütköző, sorokat levágó, emberiséget életben tartó lénynek csak születni lehet. A születéskor megkapott alapcsomagot pedig véglegesíti a gyermekkortól látott példa a felmenőktől. Egy törzs, ahova bekéredzkedni nem, befogadtatni lehet csupán, akkor is csak a peremére, legtöbbször gazdatestnek, kihordani vagy leképezni az elkövetkezőket.

Többet tudnak enni.

A föld rajtuk kívül eső organizmusai elfogyasztásának abroszokra száműzött rituáléin éles szemmel figyelik, hogy ki szed eleget.

És ebben a mérlegelésben az elég az a sok.

Aki szerénykedik az evésben, az könnyen a periférián találja magát közösségükben. Nem tudnak egyenrangú félként kezelni ilyeneket.

Mint ellő állatok a legéletrevalótlanabb kölykük, megenni kívánják őket is.

Ennek civilizált szisztémája: azt akarni teljes szívből, hogy szűnjön meg létezni számukra kisétkű társuk.

Kitagadás.

A többi ember kitagadása térből, időből, igazságosságból, ételből, méltóságból.

Ennyi a szabály.

És ezt betartva, földrajzi adottságait nézve oly páratlanul gyönyörű bolygónk felszínén, meglehet az esélyünk, hogy akár még évezredeken keresztül domináljunk.

Keresztül a bőrt égető műanyag nyarakon.

Lebegve a fékezhetetlen sós vízben.

Egy semmiből beköszönő nukleáris tél alkonyán egy önbizalomtól duzzadó kisgyerek egy Pilinszky-összesből tépkedett lapokkal tartja életben a tüzet.

Halak a hálóban.

Kiszely Márk (1991, Debrecen) zenészként végzett az MZTSz Kőbányai Zenei Stúdióban. Jelenleg Londonban él, prózákat ír. Korábbi szövegeit a Telex, az Irodalmi Szemle és a SZIFonline közölte.

‍