‍És én – kérdezik majd (Versek)

‍És én – kérdezik majd

‍

minden nyelvek zenéje

szélben született

istenek beszéde volt ez

kövek néma tanúja

hozzátenni mást illetlenség lenne

nem értelek – kiáltom és

átkelek hát újra tükörképemen

vadon élő erdőkig merészkedem

romra jön a rom

a fák kivágott törzsén tar koponyák

mint antik szoborarcok porlanak puhán

ki áldoz kinek

hangok égben földön

halottaink szótlanságra ítélve

csurog torkunkban az ódon cseppkő-lelkiismeret

vérem te drága vérem hogyan tovább

így kereslek öntudatlan

városra falvak telepednek elődöket kitörölnek

más és más halmazállapotban jönnek

s mennek buborék-gubólakó

maga-magát teregető

megfeszítettek

és én – kérdezik majd

egy másik történet legelején

ajtó leszek vagy könyöradománya

nevedben legyilkoltaknak

netán szélhárfa

galambének

‍

Hanem amikor emberek

‍

emlékezetünknek nem sok helye marad

ha így folytatjuk –

a gonosz idő példának okáért mindörökké arra volt kíváncsi

mit beszélnek róla az emberek

akik hát minden más lények között azt a hitet vallják

hogy ők a legkülönbek

füleket adott az embereknek a vén idő

az emberek hálából ezeket a füleket egészen a falakig sőt

oda ki a magasságos egekig növesztették

kőhöz legyen mérve minden kő

az óra mércéje egy másik óra

minden ami én vagyok az egy kevésbé ismert kor maradéka

nem az a kor érdekel amikor nép voltunk hanem

amikor emberek –

‍