Érzékenyen a sebezhetőségről

Előzetesen nem sok jóra számítottam. Kortárs román és magyar lírai szövegek alapján készült előadás, egészen közel a centenáriumi ünnepségekhez. Az alkotók névsora meg kellett volna nyugtasson, hogy olyan nagyon rossz nem lesz ez. De egyrészt a versszövegek és a színpad találkozása számomra elsősorban az unalmat jelenti, és sajnos ez legalább annyira szól a gyenge koncentrációs képességemről, mint az általam látott, színpadi szövegként verseket használó produkciók minőségéről. Másrészt román és magyar költők Románia százéves születésnapja környékén – ahhoz képest, hogy társadalmi szinten ez a nagy ünneplés mintha teljesen elmaradt volna, a művészetek terén elég sok centenáriumi tematikájú produktummal találkoztunk (ezt támogatások, pályázatok, néha penzumok is ösztönözték), vagyis ez sem feltétlenül motivált nézőként. De nagyon kellemeset csalódtam!
Irodalommal foglalkozóként nekem a szöveg, a dramaturgia nyújtotta az elsődleges kulcsot az előadáshoz. Andrei Dósa és Leta Popescu kitűnő munkát végeztek. Az irodalmi szövegrészletek nem elemelődnek, nem a színpadi világ válik líraivá, hanem közelebb kerülnek, közelebb a nézőhöz a látvány, mozgás, zene, a színpad kontextusában, elsősorban a színészek hangján, testén keresztül. Ez nagyon nagy közhelynek hangzik, de a lényeg az, hogy itt most tényleg működik. És román és magyar kortárs versekkel működik. Működik, mert a szöveg koherens, mert a szöveg színpadi, mert léteznek dramaturgiai ívek, mert már a szöveg is létrehoz szituációkat. Egy versekből összekollázsolt (!) szöveg. (Elnézést a sok ismétlésért, de tényleg nem győzöm hangsúlyozni.) És működik, mert Leta Popescu nem hangulati aláfestést akar (nyilván…), hanem megpróbálja megcsinálni színházi eszközökkel azt, amit a szöveg implikál. (Persze az a szöveg, aminek „alapanyagát” az alkotók válogatták össze az előzetes rendezői koncepciót figyelembe véve, gondolom.)

És hogy a román-magyar témáról szól-e a Kolozsvári Állami Magyar Színház Lát(hatatlan) című előadása? Szerencsére nem. De szerencsére szól róla. A szinopszis sem ezt jelöli meg központi témaként (és a rendezés sem erre fókuszál): „[Az] előadás témája a sebezhetőség, egy olyan korban, amikor úgy tűnik, az egyetlen biztos pont – általában a világban, ugyanúgy, mint az egyén számára – a bizonytalanság. Az előadás végigjárja a törékenység hét fokozatát (Bolygó – Földrész – Ország – Város – Család – Emberpár – Egyén), ezáltal egyfajta utazássá válik az érzések világában, amelynek kiindulópontja az egyedüllét, végpontja a magány.” A földrész Európa, az ország Románia, a város Kolozsvár, a család romániai magyar. A bolygó, az emberpár és az ember esetében, az ív elején és végén pedig feloldódnak ezek a lokális identitások, az egyedüllét felől, a magány felől.
A rendezés ugyan nem a román–magyar kérdésre fókuszál, de az előadás súlypontjává mégis az asztaljelenet válik, romániai magyar családi kör, románvers-tanulás. Bár lehet, hogy csak a romániai magyar néző találja majd ezt ennyire hangsúlyos pontnak, de számunkra viccesen, kínosan, fájdalmasan, nosztalgikusan, nagyon is ismerős szituáció. Buzási András és Jerovszky Tímea mint verset magoló, frusztrált gyermekek, Dimény Áron mint türelmetlen, frusztrált apa hihetetlenül pontosan hozzák létre a magyar kisebbségi frusztráció közös tapasztalatának ezt az ikonikus vízióját. Nagyon hasznos amúgy a műsorfüzet, mert a társalkotók megadnak benne egy-egy alapfogodzót, ami segít belépni az előadásba, Sinkó Ferenc beszél a színpadi mozgásról, Bocsárdi Magor a zenéről, Mihai Păcurar a látványvilágról, Leta Popescu a rendezésől, Andrei Dósa a dramaturgiáról. De hiányérzetem van, mert kíváncsi lennék a színészek mondataira is, amiben adnak egy-egy alapkulcsot, ahonnan el lehet kezdeni nézni azt, amit ebben az előadásban csinálnak. Ez a hét művész hét különböző munkát végez el, ugyanúgy, mint ahogy a zeneszerző vagy dramaturg elvégzi a magáét, hét nagyon különböző eleme az előadásnak ez a hét test, hét hang. Viola Gábor inasa ugyanúgy autonóm művészeti univerzum, mint Varga Csilla gyönyörű fizikai jelenléte. De ezek az autonóm univerzumok – szöveg, látvány, hang, a hét színész – mégis együtt mozogva alkotnak egy új, működő rendszert.
Mihai Păcurar így nyilatkozik: „A szövegeket olvasva beindítottam a belső világomat. Az installációkat szinte teljes mértékben a tudatalattim hozta létre. Általában így működöm. Annak ellenére, hogy nagyon értelemcentrikus vagyok, a közönség számára létrehozott alkotásaim rendszerint valahonnan jönnek, ami számomra sem mindig hozzáférhető.” Igen, azt hiszem, hogy a tudatalatti régiói jó találkozási pontok versek és látvány (és zene, és mozgás) között, autentikussá válik a kapcsolat, működtetik egymást a layerek. Vannak erős, a kollektív tudattalanból felmerülő kapaszkodók a térben, melyek nem válnak szimbólummá, szerencsére: a gong, az óriási diószerű függő entitás, vagy a zöld fényben a terrárium a növényekkel (mely nem csak engem emlékeztetett Andrei Dósa dramaturg tavalyi regényének, a Ierbarnak a borítójára, apropó tudatalatti kapcsolódások…)
Érdemes lenne mesélni szinte mindegyik jelenetről, sőt, a hét részt külön-külön is lehetne és kellene elemezni. Érdemes lenne a szövegrészletek szerzőiről is külön-külön beszélni, mert mindegyik költői világ markánsan befolyásolja az előadást, versnyelvük beazonosítható (az előadás szövege mégsem válik eklektikussá!). De ezek szétfeszítenék ennek a beszámolónak a kereteit. A szerzők mégis megérdemlik, hogy bár névsor szintjén megjelenjenek: Dan Sociu, Andrei Doboș, Alexandra Pâzgu, Stelian Müller, Petro Ionescu, Raul Coldea, V. Leac, Ionuț Chiva, Szálinger Balázs, Elena Vlădăreanu, André Ferenc, Domonkos István, Ladik Katalin, Horváth Benji. Nem akarom leplezni az elfogultságom. Sok szép vagy fontos momentum marad meg sokáig ebből az előadásból, mint a szekrényből kitóduló plasztik- és sörösdoboz-áradat, vagy Buzási András csak kamerában látott, közeli arca (a színész ugyanis egy koporsószerű, belülről tükrökkel borított ládába van bezárva éppen), amint azt mondja: „béke, nyugalom, perverziók, heppiend”. Ami amúgy az eredetije annak a fordításnak, ami a fiatal romániai magyar költők román nyelvű antológiájának címe lett, ráadásul olvassák is a román olvasók: liniște, pace, perversiuni, hepiend.
Nem akarom leplezni az elfogultságom. Nagy öröm volt ez az előadás, mert izgalmas, kortárs szövegekkel dolgozva mutatott fel valami autentikusat, működőt, relevánsat, számomra pedig ezek fontos dolgok, az izgalmas kortárs szövegek, az autentikus, működő, releváns színház. És a szépérzéke sem fog senkinek szenvedni, ha megnézi – mind irodalmi, mind színházi (és persze képzőművészeti, zenei) szempontból minőségi „alapanyagokból” dolgozik az előadás. Nálam biztosan ott lesz az éves toplistán.


Kolozsvári Állami Magyar Színház. Lát(hatatlan). Rendező: Leta Popescu. Szereplők: Buzási András, Dimény Áron, Farkas Loránd, Jerovszky Tímea, Kató Emőke, Varga Csilla, Viola Gábor. Fordító, dramaturgiai asszisztens: Andrei Dósa. Díszlet, videoinstalláció, animáció: Mihai Păcurar. Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc. Zene: Bocsárdi Magor. Ügyelő: Albert Enikő.