Érkezés a poszthumánba

Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor első egészestés animációs filmje, a Műanyag égbolt ugyan a posztapokaliptikus science fiction filmek (egyre halmozódó) korpuszát gyarapítja, a rendezőpáros merészen megkérdőjelezi az alműfaj emberközpontúságát egy olyan jelenben, amiben az ember a természet első számú bántalmazójaként jelenik meg. Az idei Berlinale filmfesztivál Encounters szekciójában debütáló animáció rotoszkóp technikát (ennek a technikának a lényege az animációs és az élőszereplős filmkészítés összekapcsolása, amelyben a jeleneteket valódi színészekkel forgatják, és ebből hoznak létre animált képsorokat) és 3D animációt ötvözve teremti meg disztópikus világát, amelyben nem a távoli Amerikát, hanem Kelet-Közép-Európát láthatjuk – Budapesttől a Tátra hegységig. Az így született animáció távolról sem gyerekfilm, és a felnőttek számára sem könnyed filmélmény, de érezhetően nem is célja az alkotóknak, hogy gyönyörű látványvilágát megemésztve egyszerűen továbbálljunk. A Műanyag égbolt arra ösztönzi nézőjét, hogy sürgősen gondolja újra ember és természet hierarchikus viszonyát addig, amíg lehet.

Budapest, 2123: a Földön már nincsenek növények, sem állatok. A magyar főváros felett egy hatalmas üvegbura áll, hogy megvédje a lakosságot az elsivatagosodott, barátságtalan külvilágtól. Ebben a „mikroállamban” a túlélésnek embertelen ára van. Az 50 évüket betöltötteket feláldozzák, hogy a fiatalabbak élhessenek. A feláldozott emberek testébe olyan magot ültetnek, melynek hatására fa-ember hibriddé alakulnak át, a hibridek leveleit pedig addig ízesítik-zselésítik, amíg fogyaszthatóvá nem válnak. Stefan (Keresztes Tamás) pszichológus, akinek feladata, hogy felkészítse embertársait a kötelező áldozatra. Felesége, Nóra (Szamosi Zsófia) képtelen feldolgozni közös gyermekük elvesztését, így elhatározza, hogy idő előtt (32 évesen) önkéntes beültetésen vesz részt. Stefan azonban nem akarja elengedni Nórát, és a zord külvilágnak is képes nekivágni azért, hogy megmentse feleségét az átváltozástól.

Az 1973-as Zöld szóját és a görög mitológiát – Apollón és Daphné történetét – is megidéző Műanyag égbolt alaphelyzete a posztapokaliptikus és a road movie narratívák kereszteződéseként bontakozik ki, és noha ez a kombináció nem újszerű (ld. Mad Max – A harag útja, Az út, The Last of Us), a forgatókönyv több ízben is felülírja az ilyen típusú történetekben kialakult konvenciókat. Egyrészt Stefan és Nóra túlélődrámájában megismerünk egy olyan karaktert, aki nem akar túlélni, másrészt a túléléshez vezető rögös út során mindkét főszereplő elgondolkozik azon, hogy vajon mindennél fontosabb az emberi faj fennmaradása és valóban másodlagos-e minden más organizmus az emberrel szemben? Szokatlanul merész kérdések ezek, különösen a sci-fi műfaji keretei között, amelyben hagyományosan az emberi faj szolgál mérceként az idegenekkel vagy éppen robotokkal szemben. A Műanyag égboltban ehhez képest egy önmagából lassan kiábránduló emberi civilizáció rajzolódik ki előttünk, és e kiábrándultságban nagy szerepet játszik a ki nem mondott, de mindent átható kollektív bűntudat. Bár az animáció expliciten nem tárgyalja az apokalipszis okát, a jelenkor nézője automatikusan arra gyanakszik, hogy a természetet leigázó és kizsákmányoló ember áll flóra és fauna pusztulása mögött.

A Szabó–Bánóczki páros rendezése tehát ökotudatos madártávlatból mutatja be Nóra és Stefan történetét, ami kettős töltetű: közös utazásuk nemcsak a túlélésért folytatott küzdelem apropója, hanem a házasságukért folytatott harcé is. Az egymástól elidegenedett házaspárnak a váratlan és veszélyes utazás ad esélyt arra, hogy közös traumájukat – gyermekük elvesztését – végre együtt és ne külön-külön dolgozzák fel. A Műanyag égbolt intimitással és érzékiséggel teszi élővé ezt a házastársi kapcsolatot és persze magukat a karaktereket, akik nem prototipikus hősei ennek a posztapokaliptikus narratívának. Stefan és Nóra csendes utasok, fegyverek és akció vagy világrengető célok nélkül.

Az animáció rotoszkóp technikával készített része szépen visszaadja Szamosi és Keresztes finom játékát, ezt a csendekbe, arcrezdülésekbe, gesztusokba kódolt utazást egymás irányába és egy bizonytalan jövő felé. A 3D animáció és a 2D-s rotoszkóp frigye különös választás és igényel némi akkomodálást a néző részéről, de furcsamód még ez is előnyére válik a filmnek: az emberi karakterek leválása a környezetről már-már önreflexív módon ragadja meg a Műanyag égbolt egyik központi problematikáját, ember és természet kiegyensúlyozatlan viszonyát. A látványvilág az urbánus terekben izgalmasan kombinálja az elképzelt jövő esztétikáját a napjainkban is beazonosítható helyszínekkel (ld. Széchenyi lánchíd). A kopár külvilágban két őselem dominál, a rézvörös és narancs árnyalatokban megmutatkozó föld és a hideg színekkel ábrázolt víz, ami mozgásával dinamikát visz a terméketlen tájba.

A Műanyag égbolt Nóra és Stefan személyes története, de dilemmáik és döntéseik a teljes emberi civilizáció helyét firtató kérdésekhez vezetnek el. A félig-meddig kanonizált, antropocénnak nevezett földtörténeti korszakban, melyben jelenleg is élünk, az ember Föld bolygóra gyakorolt hatása immár nem kérdés. Az animáció fa-ember hibridjei pedig arra utalnak, hogy a jövő embere (minden technológiai haladás dacára) továbbra sem tudja elengedni a természet „kezét”, ha túlélni akar. A filmes utazásunk végére világossá válik, hogy az ember-fa hibridek az ember hegemóniáját hirdetők számára a halál hordozói, de azok számára, akik egyenlőségjelet tesznek természet és ember között, a hibrid lét poszthumán újjászületést jelent. A minden várakozást felülmúló Műanyag égbolt gondolatkísérlete így olyan perspektívaváltással áll elő, ami meghökkentő és talán szükséges is ahhoz, hogy túléljünk az antropocénban.

‍

Műanyag égbolt, magyar–szlovák animációs film, 110 perc, 2023. Rendező és forgatókönyv­író: Bánóczki Tibor, Szabó Sarolta. Zene: Christo­pher White. Szereplők: Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Hegedűs D. Géza, Schell Judit, Znamenák István, Nagy Zsolt, Patkós Márton, Olasz Renátó.

‍