„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”

A slam poetry az az elhárító mechanizmusokkal működő műfaj, amelynek mibenlétével (ha úgy vesszük, definíciójával) a külvilág pontosan tisztában van, ő maga viszont ezt zsigerből tagadja, távolítja. Ez két komoly problémához vezet. Egyrészt nehéz róla tudományos értelemben beszélni, és ténylegesen meghonosítani a szakirodalomban, irodalom- vagy színháztudományban mint létjogosult műfajt. Másrészt objektív kritikai, elemzési szempontok híján minden „nem pozitív” minősítést, véleménykifejtést képes így elhárítani, jogosulatlan támadásnak értelmezni. A mozgalom részben annak is köszönheti hatalmas táborát és kvázi egységességét, hogy dicséreten alapszik, a tehetségeseket, fejlődőket biztatja, a kevésbé kompetenseket nem bátortalanítja el vagy löki ki magából. Ez az egység azonban szintén ártalmas valahol, ha irányzat, és nem csupán műfaji szinten van jelen.
Ahogy a költészeten belül is számos iskola, stílus, tematikai, stilisztikai és szerkesztési elv létezik, úgy a slam poetry kapcsán sincs értelme egyetlen irányzatról beszélni. Egyes nézőpontok, értékrendek, stíluselvek nem kell, hogy egymást ütköztetve működjenek, azonban szükség volna különválaszthatóságukra. Az egyes irányzatoknak lehetnek közös metszeteik, és egy-egy előadónak sem kötelessége, hogy csakis egyetlen irányzat mögé álljon be, majd egyedül annak szempontjait kövesse, szempontoknak azonban létre kell jönniük. Értem ezalatt, ha valaki íróként, rendezőként, zenészként, festőként stb. mutatkozik be egy idegen társaságban, az még olyan kategória, amely további kifejtésre szorul, hogy az adott illetőt megítélhesse minden résztvevő saját ízlése, szemléletmódja szerint. A slammer kifejezés azonban társadalmilag túl szűk kategóriává vált, azonnali minősítéshez vezet annak alapján, amit az adott személy odáig a műfajról hallott. Sőt, avatatlan fül inkább értékeli komolyan nem vehetőnek a slammer terminust.
Ennek egyik oka az, hogy egyes képviselői alkalmanként maguk sem veszik komolyan a műfajt, és önmagukat mint előadót. Ez az összecsapott, utolsó percben megírt szövegek problémakörébe tartozik. Persze nem minden esetben lehet kikü­szöbölhető (például Országos Bajnokság döntője, vagy más, meghívásos versenyek esetében), de detektálhatók hibaforrások és lehetséges alternatívák.
Ennek a hozzáállásnak a kialakulására hatással lehet az is, hogy a slamklubokra csupán név megadásával jelentkezhet bárki. Tehát az illető esetlegesen előbb kötelezi el magát a részvétel, mint a szöveg megírása mellett. A határidő nyomása persze sok művész számára hathat serkentőleg, azonban a sorrend felborulása motivációs kérdéseket vet fel. Miért jelentkezik szöveg nélkül egy slammer? Fellépek, hogy elmondjam, ami mostanában foglalkoztat, vagy elmondom, ami mostanában foglalkoztat, hogy felléphessek? A siker, a taps, a pénz- és tárgynyeremények, vagy akár maga a presztízs adott körökben mind teljesen érvényes, azonban külső (extrinzik) motivációs tényezők. Pedig a belső (intrinzik) motiváció a slam poetry műfajban ugyanolyan fontos volna, mint más művészeti ágakban. Ez persze átválthat egy másik szélsőségbe, amely azonban már az öncélúság kérdéskörébe tartozik. Annak az esetéről van szó, amikor az illető valamilyen negatív életesemény árnyékától vagy hangulati állapottól szeretne megszabadulni, így mintegy művészet- és csoportterápiás célzattal választja a slam poetryt, mint legkönnyebb utat ahhoz, hogy vallomása nagy létszámú és nyitott tömegekhez jusson el, ő maga pedig megkönnyebbülést nyerjen azáltal, hogy kimondhatta előttük azt, „ami a szívét nyomta”.
Visszatérve azonban az összecsapottság kérdésére, a budapesti Hadik Kávéházban 2016 tavaszán indult Vadászszezon elnevezésű slam klub kínált erre egy alternatívát. A szervezők eredeti és elsődleges megfontolása inkább az volt az ötlettel, hogy az esemény időtartamát szűkítsék a jelentkezők előszűrésével. A tavasszal és ősszel megrendezett háromfordulós „slam tornán” versenyezni kívánóknak egy előválogatón kellett részt venniük, a jelentkezésükhöz azonban csatolniuk kellett az eseményre szánt szövegüket is (vagy egyéni igény alapján ebből a célból készített videómellékletet a performanszról). A beérkezett anyagokból ezután egy szakértői (kulturális, irodalmi és/vagy slamkörökben mozgó) zsűri választotta ki az előválogató fellépőit. Ezt a stratégiát havi klubjaikon nem alkalmazzák, ott a beérkezett jelentkezők közül adott számút tombolaszerűen sorsolnak ki. A beérkező művek elbírálása vagy szelektálása nem lenne szükséges, hiszen a „bárki kiállhat a színpadra” elve fontos a slam poetryben, de a szöveg csatolása a jelentkezéskor átgondoltabb, felkészültebb produkciókhoz vezethetne. Néha ugyanis olyan benyomások érik a nézőt, mintha az előadó nem ismerné teljes mélységében a saját szövegét.
Ehhez szorosan kapcsolódik a papír használatának problematikája. Sok slammer ugyanis nem azért nem mondja fejből a szövegét, mert képtelen lenne akkora stressz alatt hiba nélkül előadni, hanem mert a produktum maga olyan későn születik meg, hogy a fennmaradó idő nem elégséges a memorizálásra. A papírt mint eszközt természetesen nem szükséges úgy ahogy van elvetni, viszont hasznosabb volna, ha csupán mankóként szolgálna az előadónak, nem pedig nélkülözhetetlen, „idegen anyagként” lenne jelen. Idegen anyaggá válik ugyanis, amint túlzottan elvonja a fellépő figyelmét, és a közönség háttérbe szorul. Vagyis a papír éket vághat a slammer és a nézők közti nélkülözhetetlen, ideiglenes (a produkció idejére szóló) kötelékbe. A Slam Poetry Pécs klubokon erre a problémára bevezettek egy alternatív megoldást, miszerint akik fejből mondanak szöveget, plusz egy pontot kapnak az összesítésnél. Mivel egy pont is nagy jelentőséggel bírhat, ezért ennek bevezetése más slamklubokon motiválhatná a versenyzőket a memorizálásra, ezáltal erősíthetné előadó és szöveg, valamint előadó és néző kapcsolatát, kapcsolódását. Ez persze felvetheti a kérdést, hogy a hibázástól való félelem és szorongás sokaknál nem venné-e el magának a színpadi jelenlétnek az élvezetét.
Hogy miért is nem veszik komolyan sokan a slam poetry műfaját, az ennél sokrétűbb probléma, amelynek az előbbiek csupán egyes aspektusai. Hozzátartozik még a slam legfőbb erénye – amely egyben legfőbb hátránya is –, hogy teljesen nyitott és szabad. Ennek a demokratikus jellegnek a vonzata az egyenlőség. A lehetőségek egyenlősége szintjén ez hatékonyan funkcionál. Viszont mivel senki sem „kevésbé slammer” a másiknál, hivatalosan nincsenek szintek. Ez identitásérzetben pozitív üzenetet tükröz például az újoncok felé, viszont különbségek mindenképp vannak annak mentén, hogy egy slam mennyire elgondolkodtató, nyelvileg, retorikailag megmunkált, élvezhető, valamint az előadó formában, tematikában és önmagához képest mennyire képes megújulni hosszútávon. Ennek eredményeképp előadás- és szövegminőség alapján létezik egyfajta ki nem mondott, de mindenki által észlelt és viszonylag egységes hierarchia az aktív tagok között. Negatív oldala, hogy sznobizmus érzetét keltheti, pozitív hozadéka lehet azonban a feljebb jutás vágyának motivációja, ezáltal pedig a teljesítmény gyorsabb javulása. Lehet mindenki egyforma, de nem lehet mindenki egyformán jó. Viszont amíg tagadás alá kerül a fent és a lent, addig példaképek, inspirációk létezése és saját szintünk meglépése sem tűnik érvényes gondolatnak. Hogyha nincsenek szintek, de legalábbis egy skála (ha nem kategorikusan, hanem dimenzionálisan gondolkodunk), akkor egy slammer fejlődése sem létező jelenség. Ebben az analógiában pedig akkor a magyar slam poetry fejlődése sem az, hanem csak bővül, népszerűsödik, színesebbé válik.


Bánóczi Beáta 1994-ben született Miskolcon. Budapesten tanul az ELTE klinikai gyermekpszichológia szakán. Két éve publikál verseket és filmkritikákat. 2015 közepétől foglalkozik slam poetryvel, kétszer jutott be az Országos Bajnokság döntőjébe.