Én és Georg (próza Szenkovics Enikő fordításában)

‍(Ich und Georg)

‍

Georgnak hívnak. Ezt olyan könnyű kimondani. Egy névben erő és öröm lakozik.

Még gyerek vagyok, s mégis annyira fontos ez. A név valójában nem az enyém, hanem a családé. A név nem veszhet el.

Sokáig titokban tartottam. Csak egy dolgot szeretnék mondani: Én nem Georg vagyok.

És örülök, hogy ezt végre kimondhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nekem mindegy. A fejemben nem vagyok Georg. Ez egyáltalán nem így van. Én tényleg Georg akarok lenni, csakhogy…

Én is szeretnék valaki más lenni. Önmagam.

Ezek csupán az én gondolataim.

Mindig is volt nálunk egy Georg. Ami hülyeség. Azt hiszem, ennek köze van a háborúhoz. És ahhoz, hogy mindenki német volt. Tisztességes emberek.

Szép sorban: Georg nagybácsi, nagyapám idősebb testvére, akit a családban fintorogva csak az amerikainak neveznek, az első világháborúban a lengyel przemysli csatában harcolt. Az elejétől a végéig kizárólag az osztrákok oldalán. A monoklis császárért. Az oroszok lőtték meg, és egy Balaton melletti katonai kórházba került. Ezért telepedett ki egy óceánjáró gőzhajóval közvetlenül a háború után Amerikába. Azt mondják, nem sokkal ezután feleségül vett egy ír gyökerekkel és némi apacsvérrel rendelkező, Új-Mexikó felső köreiből származó nőt. Pedig már nős volt. A faluban. Ez az amerikai hölgy, Myrina néni mégis megajándékozta három fiúval. Pontosabban három kész gyermeket hozott az első házasságából. Legalábbis ezt állítja a nagymamám. Mindenesetre a nagybácsiból gazdag ember lett ott Amerikában. Lehet, hogy egyszerűen csak aranyra bukkant. Mindig is különc figura volt – így tartják az emberek. Odaát ­George-nak, azaz Dzsordzsnak hívták. S bár a háborúban csak egy sima láblövést szerzett, ott legalább hősnek tartották.

– Kit? Az amerikait? Nem, ő nem volt az – mondják manapság az emberek a faluban, akik egyébként sem akarnak tudni semmit az amerikaiakról. Falubéli bajtársai már mind rég meghaltak. Hát persze: halálra gürcölték vagy itták magukat. Vagy mindkettő, ahogy az minálunk szokás.

Georg nagybácsi, nagyanyám egyedüli fia, bátor ember volt, mint szinte mindenki a családunkban. Mindenki kedvelte őt. Alig tizenkilenc évesen, önként vonult be a háborúba. A másodikba. Mintha csak templombúcsúra ment volna Bakóvárra.

– Hová akarsz menni, te ostoba? – kérdezgette tőle az anyja. De semmi nem használt. Befogta a fülét. Aztán félig viccből, félig komolyan ígéretet tett az anyjának.

Ez olyan dolog volt, amire nem lett volna szükség.

Mindezt nagyapám mesélte, aki szívesen mesélt háborús történeteket. A legények ünneplőt öltöttek magukra, és megragadták fakoffereiket. Csak egynek volt igazi bajsza. Hajnalban még mind tejeskávét ittak. Majd feltették apjuk fekete kalapját. És nem azért, hogy a lányok fejét búcsúzóul elcsavarják. Hanem mert férfiaknak akartak tűnni. Nevettek és katonadalokat énekeltek. Kézről kézre adogatták a borosüveget, és amikor kiürült, a csalánosba hajították. A levegő édeskés illatot árasztott. Frissen sült mákos kalácsét. Épp akácvirágzás ideje volt a faluban. A harangok zúgtak. Mintha a világ végét hirdetnék. A pap mindegyiküknek ostyát helyezett a nyelvére, és Isten áldását adta a legényekre. Mégis mit tehetett volna? Izzadtan és felfuvalkodva állt mellettük a bírónk, horogkeresztes karszalaggal. A paprikajancsi ebben a pártban volt, amely nem a mi falunknak való. A lelkészünk elrontotta minden örömét. Egy pillanat, tiszteletes úr. Ennek az egésznek nem úgy kellene kinéznie, mint egy politikai gyűlésnek, amiket szombatonként tartottak a fodrászat mögötti Német Otthonban. Majd meglátjátok, üvöltötte folyton. Az egész inkább szitkozódásnak hangzott. Egyeseknek tetszett ez. Itt, a templom előtt viszont nem tudott pofázni. Jobbját karlendítésre emelte a magas nyárfák alatt. Két-három pártkatona, köztük a tanító is, sután utánozta. A rézfúvósok játszani kezdték az indulót, a férfiak magasba emelték üvegeiket. A lányok kuncogtak. A fekete asszonyok hangtalanul mozgatták ajkukat. Úgy álltak ott, mint egy riadt juhnyáj. Szorosan magukhoz ölelték kis imakönyveiket. Szinte ostyával a szájukban rohantak el az újoncok, nehogy lekéssék a vonatot. Csak a vonaton kezdtek el újra énekelni. Rémes, hogy milyen boldogan és felszabadultan énekeltek. Akár egy csapat iskolás. Csak ezután törtek ki jajkiáltásban az asszonyok. Az első világháborús veteránok a fejüket csóválták. Ekkora baromságot! Mindig ugyanaz a történet.

– Tulajdonképpen azok még szép idők voltak – gondolta nagyapám.

Hát persze, akkor még nem voltam a világon.

Georg nagybácsi az SS-nél volt, először a nyugati fronton, Párizsban, ami nagy hatást gyakorolt rá. Pechére, egy Fekete-erdőbeli csodálatos szabadságolás után egy, a főparancsnokságon elkövetett felsőbb hiba miatt a keleti frontra vezényelték. Ott egyáltalán nem létezett ok a nevetésre. Röviddel ezután eltűnt, majd orosz fronton elesettnek nyilvánították. Papírok nélkül. Természetesen mindenért az oroszok voltak okolhatók.

– Ez még a mi nagy összeomlásunk előtt történt – fontoskodik nagyapa. A morálja padlón volt.

– Mi az az összeomlás? – kérdezem.

– Semmi, gyermekem – feleli nagyapa. – Egy malőr.

Senki nem mond ellent neki, még nagymama sem, akinek könnybe lábad a szeme, úgyhogy kutyául érzem magam.

Semmi kétség, Georg nagybácsi igazi háborús hős volt.

Georg nagyapa ott volt az első világháborúban. Saját bevallása szerint ő katona volt, nem hős. Mindvégig hűségesen a magyarok szolgálatában állt. Nagyapa magyarennek vagy sajátjainknak nevezi őket. Az olasz fronton is ott volt, a Pónál. Nagyapa az egész világot látta. Már százszor elmesélte ezt nekem.

Ott van az a hosszú történet, melyben behúzott fejjel ott lapítanak a lövészárokban. Keményen dohányoznak, és olaszokról vagy illetlen dolgokról viccelődnek. Mint például hogy milyen volt a nyári vakációban. A lövészárkok előtt földek terülnek el. Persze mind beépítetlenek, tele gazzal és bombatölcsérekkel. Szégyen. A távolban alma- és körtefák, mint otthon a kertben. A fák árnyékában házak csűrrel. Porig égve. Ha valamelyikük megsérül, a szanitécek azonnal a városba viszik, a katonai kórházba. Őt is kitüntetik. Ott csak ezek a bécsi vagy salzburgi nővérek szolgálnak. Csupa fiatal, csinos lány. Egy másik történetben, amely már jobban tetszik, hevesen ágyúznak. Az osztrákok a legszívesebben ágyúval lőnek. Természetesen az olaszok is visszalőnek az ágyúikkal, de ezek mind sikertelen lövedékek. Már nem emlékszem minden részletre. Olaszországban, hála Istennek, nem voltak oroszok. És az olaszok nem találták el a nagyapámat. Ennyi. Nagyapa mindig is fürge volt, ezt a falunkban wusslignak mondták.

A nagyapám nagyon ravasz. Azért meséli el nekem ezeket a háborús történeteket, hogy ne vesszenek el. De talán azért is, mert a házban többé senki nem akarja ezeket a régi történeteket hallgatni. Rajtam kívül. Ahogy leszáll az este és nagyapa rázendít, nagymama fintorogni kezd és kimegy a szobából. Mert a háborúsdi nem fehérnépeknek való. Nagyapa a fásládán ül, és sósborszesszel dörzsölgeti a hegeket. Én tudom, hogy ezek nem háborús sebek, de nagyapa a világért sem engedné, hogy valaki hozzájuk nyúljon. Ezeket a rémisztő dolgokat vékony, piros bőr fedi, mint az újszülött kiscicákat. Nagyapa az állami gazdaságban, a saját brigádjában szerezte őket. Még egy ujja is hiányzik a bal kezéről. Szintén az állami gazdaság idejéből.

– S most ennyi – mondja mindig nagyapám a végén. – Remélem, tanultál belőle valamit.

Apámat Josefnek hívják.

Igen. Ő beházasodott a családba, ami sok mindent megmagyaráz. Kezdettől fogva mindenki csak Seppnek hívta. Ő nem harcolt háborúban. Habár ő, tudomásom szerint, német. A faluból minden férfi volt a háborúban. Mindig a mi oldalunkon. Ez is számít. Szegény Christoph, a szomszédunk, az elsőben és a másodikban is. S végül a felesége, Barbara ette meg az életét. Csak az apám nem volt egyikben sem. Ő sem a németek oldalán, sem a császárért nem harcolt. S még csak a magyaroknál sem szolgált. Ő csak a katonaságnál volt, a román hadseregnél, mely Buziáson állomásozott. Nagyapa hajdanán lovasszekérrel vitte őt Buziásfürdőre, és az úton a háború legfontosabb részleteiről mesélt. Apám nem sebesült meg. Ez természetes, hisz Buziáson akkoriban már nem voltak oroszok. Egyszer apám is örömet akart nekem szerezni. Egy szép nap kézen fogott, és mindent megmutatott. Egy piacnapon a kék távolsági busszal elutaztunk a fürdőre. Apám kihúzta magát, és nagyon fontosnak próbált látszani. Már szinte a gyógyfürdő parkjában voltunk. Egészen szép. Ha azonban még egyszer eljutok Buziásfürdőre, széles ívben elkerülöm azt a ronda házat. Ezt megígérem nektek. A rácsos ablakú építmény korábban szovjet, majd román kaszárnya volt. A kísérteties csendből ítélve, a piros téglafal mögött most süketnémák iskolája működött. A tetőn gátlástalanul kis fekete madarak gubbasztottak, mint valami patkányok. A piros csíkos sorompó mögött, összecsukható széken, egy egyenruhás ült hanyagul. Mint egy vasúti átjárónál. Valahonnan ismertem ezt a férfit. Csak köpködte a tökmaghéjakat a lába elé. Apám szép szalutálására a füle botját sem mozgatta. Már nem is akartam elhinni apámnak ezt az egész katonás hülyeségét.

– Apa, ezt már egyszer elmesélted nekem – mondtam neki.

Ő viszont nem is figyelt rám. Dupla fagyit vásárolt nekem, egy fél vaníliásat, egy fél kakaósat. Nyalogattam hát a fagyimat. Apám behúzta a pocakját, és újra mesélni kezdett a régi szép időkről, amikor katona volt a román hadseregben. Már kívülről tudtam az egészet. Aztán felhajtott néhány sört egy bódénál. Ahogy mindig is. Egyenesen az üvegből, ahogy a katonák szokták. Van egy húzása. A vörös arcú apámnak. A katonának.

Majd egy fa tövébe hugyozott a parkban. Nekem kellett közben őrködnöm. Így hát fel s alá járkáltam a kavicsos úton. Apám ott krákogott a bokorban és morgott, mint egy kutya. Aztán kacagni kezdett, saját magán kacagott. Folyton ilyen vicces dolgokat csinált velem. Nem, egyáltalán nem szégyelltem magam a vízkúrára érkezett nénik előtt, én csak az iskolás lányoktól féltem.

Az igazság a következő: apámat akkoriban menetelésre, vigyázzállásra, fegyverpucolásra, szalutálásra, latrinapucolásra és egyebekre hívták be. És más hazafias dolgokra. A fejét is kopaszra nyírták. Nullásra, így nevezték katonai berkekben. Csak igazi férfiaknak való volt. Hét nap után vissza kellett adnia a zöld uniformisát és a fegyverét. Sőt, az egész felszerelését, az új acélsisakját is meg a gumi hordtáskáját a gázálarccal. Egy tiszt azzal a furcsa arcifejezésével és a fakofferével együtt hazaküldte. Micsoda németgyűlölő, szokta mondani. Apám hazudik. A végén megint elrontja az egész sztorit. De hisz már kívülről tudja. Ezzel tisztában vagyok. Nem pénzkeresés miatt költözött be azonnal a városba, és lett munkás a resicai acélöntödében. Hanem mert nem akarta, hogy a faluban úgy tekintsenek rá, mint akinél valami nincs rendben. Szerintem inkább maradt volna katona. Az szép lett volna. Anyám és én később szép leveleket írhattunk volna neki.

– Gyermekem, ott kezdődött minden – mondogatja anyám. – A malőrünk. A vedeléssel és a nőzéssel.

– A katonaságnál? – kérdezem.

– Dehogy, ebben a gyárban – feleli anyám.

És akkor mindig át kell adnom anyámnak azt a virágos kötényt, amit ilyen alkalmakkor zsebkendőként használ. A fakoffer most a padlásunkon áll. Nincs igazi katona fakoffer nélkül. Mert egy katona a háborúban koffert használ töltények, kenyér, sonka, hagyma és keménytojás tárolására.

Mint mondtam, Georgnak hívnak. És már sokat törtem a fejem azon, hogy mit lehetne tenni. A fenébe is, semmi sem jut eszembe. Hisz én is csak egy gyerek vagyok. De várjunk csak! Talán – gondolom – minden másként lenne a családunkban, ha lány lennék. Egy gödröcskés arcú kislány, nyakában aranyláncocskával, aki nevethet, butaságokat locsoghat és mezei virágokat tűzhet a hajába. Egérkém apának, cicukám anyának, szívünk vigasztalója az idős nagyszülőknek. És akkor apának sem lenne szüksége erre a fölösleges hivalkodásra.

De ez már egy másik történet lenne. Egy lánytörténet. Márpedig a mi családunkban nincsenek lánytörténetek.

A gond az, hogy napról napra egyre jobban hasonlítok az apámra. Hisz nem vagyok vak. Vagy csak úgy tűnik nekem. Talán, mondogatom magamnak gyakran, mégis van egy kis szerencsém az életben, és mégis tisztességes emberré válok, ki tudja. És talán egyszer még egy világháborúba is eljutok. Legalább a keleti frontra.

Még egyszer: Én nem vagyok Georg.

Többet nem mondok.

Most mennem kell. Meg kell ennem a tejbegrízemet.

‍

Szenkovics Enikő fordítása

‍