Emlékbetörések

Szabó András: Torzó
Anyámat a születésnapomon temettük el fél évvel ezelőtt. Mindig is tudott időzíteni. Szívem szerint a lakást még mindig nem adnám el, de Zoli rábeszélt, hogy keressek végre egy ingatlanost, ha már a húgom úgysem fog hazajönni emiatt Új-Zé­landról. „Kérjünk legalább egy árajánlatot, és ha már ott vagyunk, fotózzuk be a szobákat, és kíváncsiságból adjunk fel egy hirdetést. Csak kíváncsiságból.” Elvégre tényleg kell a pénz az esküvőre, és a lakás rám eső részéből, a lakáselőtakarékosságimból, meg Zoli garzonjának árából vehetnénk végre egy nagyobb, nyolcadik, kilencedik kerületi lakást, amiben lenne hely a gyereknek, a régóta áhított hófehér, minimál konyhabútornak és a gránitborítású munkaszigetnek. Sőt, talán még egy kis erkélyünk is lehetne, ahol fűszernövényeket termesztenénk, és reggelente egy kis széken ücsörögve ihatnánk meg a kávénkat.
A hirdetés feltöltésének másnapján hív is az ingatlanos, hogy
– Van egy komoly vevő! – Meglepődöm, hogy ilyen hamar. – A CSOK óta ezen a környéken nagyon pörögnek az ilyen méretű lakások.
Megegyezünk abban, hogy amint van konkrét híre, jelentkezik. És jelentkezik is még aznap délután, harmincnyolcmillió kettőért meg is venné egy illető.
Bár eredetileg harminckilenchétért hirdettük, számítottunk rá, hogy alkudni fognak.
– Harmincnyolcöt – mondom a telefonba, miután Zolival gyorsan megbeszélem a dolgot. Alig tíz perc múlva ismét csörög a mobilom. Az ingatlanos az, kissé fáradtan, de még mindig olyan erőltetett jó kedvvel, mint egy reggeli rádióműsor bemondója, gratulál, nagyon úgy néz ki, eladtuk a házat. Ha itt lenne velem szemben, lehet, hogy pofon vágom. A vevő csak azt kéri, hogy az összes holmit tüntessük el a szerződéskötés után két héten belül.
Erre valahogy nem is gondoltam, holott ha valami melós lesz, az ez. Ugyanis anyám, miután harmincöt éves korában végképp értelmetlennek találta az életét, elvégzett egy szövő tanfolyamot, és ezzel tulajdonképp megtalálta a maga vallását is. Komoly elhivatottsággal ásta bele magát a minták és motívumok szimbolikájába, a szövés mesterségének történetébe és szakralitásába. Persze ezt is csak azért, hogy szerepelhessen. Megalapította a kerületi szövőkört. Évente kétszer kiállították a munkáikat, licitre bocsátottak belőlük jó néhányat, és a befolyt összeget hol egy kutyamenhelynek, hol egy hajléktalanokat segítő alapítványnak utalták át. Sőt, egyszer még egy lengyelországi testvérvárosban is kiállították a legszebb szőtteseiket. Minden ekörül forgott. A függőleges és vízszintes szálak körül. Sok fonalat ő maga készített. Egyszerűen megbabonázta az, ahogy a büdös és koszos gyapjúból végül fonál lesz az orsón. Ahogy az összegubancolódott gyapjú sötét „őskáoszából” – ahogy ő mondta – a mosás és a fellazítás után egyszer csak fehéredni kezdett a gyapjú.
– Nézd, látod ezt a szálat? Simán szét tudod tépni, igaz? Na, most figyelj, most jön a varázslat. Ahogy feltekerem őket az orsóra, hopp, nézd, milyen szépen forog, na, ezt már nem olyan könnyű szétszakítani, igaz?
– Igaz – feleli az akkor öt-hat éves húgom, miközben az ügyetlen kis ujjaival pörgeti a szálakat az orsón, de ha anyám nem nézett oda, a keret előtt ülve gyakran játszotta azt, hogy egy hárfán játszik. Én ekkor – lázadó kamaszként – a hétvégéket mindig apámnál töltöttem, még anyu hétvégéjén is, csak azért, hogy fájdalmat okozzak neki. Pedig volt elég baja nélkülem is, elvégre akkor már túlvolt a második válásán, a húgom apja felénk se nézett, tartásdíjat pedig csak akkor fizetett, ha anyám perrel fenyegetőzött. Ettől függetlenül a családi jelszó az volt: „Nem engedhetjük meg magunknak a boldogtalanságot. Az a csórók kenyere.” Boldognak kellett volna lennünk, de nem bírtam részt venni ebben a színjátékban, valószínűleg a húgom is emiatt menekült Új-Zé­landig.
A molyok a rengeteg naftalin meg levendula ellenére is több helyen tanyát vertek a kosarakban. Próbálom a fonalakat anyag szerint csoportosítani. Az egyik szövőszéket már hónapokkal ezelőtt elvitte anyám egy szövőtársa, a másikon egy szép piros-fekete-fehér szőttes feszül. Anyám utolsó munkája, egy moldvai darab alapján. A felvető és a beverő szálak pamutból, a finoman fonott cigája pedig gyapjúból van. Ezt már évek óta szőtte, de aztán mindig visszafejtette.
Látom magam előtt, ahogy a felvetés előtt ül, kockás papíron rajzolgat és számol. Sokáig tervezte, hogy milyen legyen az újabb anyag mintája és színe. „Látod, a felvetés mindig ugyanaz, mindig adott, de te döntöd el, hogy mivel töltöd ki, ez a te szabadságod. És ha elrontod, semmi baj, sok munkával, de visszabonthatod. Egyedül a felvetéssel nem tudsz mit csinálni, az olyan, mint a sors. Na, ne nézz olyan komolyan, mosolyogj, szívem!”
Képtelenség, hogy nincs. Annyira elevenen él bennem, ahogy itt ül, ezen a széken az ablak előtt, ahogy újra és újra elhelyezkedik a párnán, nyikorog a szék, közben zenét hallgat, suttogva számolgatja a szemeket, a hosszú körmeit kettesével futtatja végig a felvetőszálakon, de egyébként csöndben van, holott egyébként mindig beszélt, jó hangosan, úgy, hogy az utca túloldalán is lehetett hallani. Ennél már csak nevetni tudott hangosabban. Olyan hangosan és színpadiasan, mint az igazán szomorú emberek, akiknek már rég nincs kedvük beszélni arról, hogy mi fáj. Sokszor szégyelltem magam miatta, ahogy mindenki minket nézett. Lázadásból kezdtem halkan és lassan beszélni, és talán anyám folytonos röhögése miatt lettem olyan komoly, és gyűlöltem meg egy életre a nevetést és a boldogság szót.
Csak az egyetem elvégzése után kezdtem vele újra jóban lenni, amikor rájöttem, hogy milyen rohadt magányos lehet, és ő is belátta, hogy nem leszek a legjobb barátnője. Egyre többet mesélt a múltról, a gyerekkorunkról és magáról, és olykor arról is, ami bántja. Én pedig hagytam, hadd beszéljen, mert éreztem, valamiért gyorsabban öregszik, mint kellene.
Facebookon hirdetem meg az eseményt, de anyám egyetlen szövőklubos barátnőjét sem hívom meg. Nem akarom őket újra látni, elég volt a temetésen is belőlük. Nem akarom, hogy ismerősök turkáljanak a holmija közt. Idegeneket akarok látni, akik szenvtelen gyorsasággal széthordják mindazt, ami anyámból még itt maradt.
Végül annyian jelentkeznek, hogy három csoportba kell beosztanom az embereket, pedig jó lett volna egyszerre letudni az egészet.
Az első turnus tízre érkezik. Alighogy beterelem őket, Zoli hív, hogy talált egy szuper lakást, átküldi a linkjét, nézzem meg gyorsan.
– Most nincs időm ezzel foglalkozni – csapom rá a telefont.
Az utolsó napja reggelén felhívott. Nem értettem, mit mond. A hangja egy öregasszony hangja lett. Nem is volt már szinte hang, hanem csak nyöszörgés és sóhajtás keveréke. Nem tudom, mit mondott, aztán a nővér vette át a telefont, és azt mondta, hogy menjek be, ha el akarok búcsúzni az édesanyámtól.
Már nem élt, amikor beértem. A telefon híváslistájában láttam, hogy csak engem hívott, és ettől valahogy megnyugodtam.
Véletlenül találtam meg két évvel ezelőtt az egyik zárójelentését is, de azt mondta, hogy ne törődjek vele, mert minden rendben lesz, majd ő meggyógyítja magát. Arra a kérdésre, hogy hogyan, csak annyit mondott, hogy majd ő tudja.
A halotti toron árulta el egy szövőtársa, hogy egy spiritisztához járt, aki azt javasolta neki, hogy minden este kenje be szilvalekvárral a mellét, és közben képzelje el, hogy kis manók másznak a bőre alá, és felzabálják a daganatot.
És megjött az első, meg sem nézi, csak dobálja a fonalakat az ötvenliteres kukászsákba, kilója 500 Ft, mindegy, hogy merinói gyapjú, kézzel festett fonál vagy nyerspamut-cérna. És szépen jönnek a többiek is, egy idő után megunom a kaputelefon folytonos csörgését, lemegyek, és kitámasztom a kaput, de előtte ráragasztok egy A/4-es papírt: „Fonalvásár, 4. emelet.”
Tíz-tizenkét ember tolakodik a nappalinkban. Oda se nézek, ahogy széthordják az egészet, csak vigyék. Lesz belőle hímzett szélű szalvéta, gyerekszoba és gránitlapos konyha. Ha valaki megkérdi, hogy miért válok meg ezektől a szép anyagoktól, csak annyit mondok, költözködés miatt. Még mindig nem jön a számra, hogy „mert meghalt anyám”.
Az egyik vásárló megkérdezi, hogy a könnyező pálmát megveheti-e. Rábólintok, persze, vigye csak. A legalsó levelét le is kell vágni, mert nem fér ki az ajtón. Egy másik nő közben a cipős szekrény ajtaját nyitogatja, és benne anyám cipőit nézegeti.
– Ezek is eladók? – Egy pillanatig nem bírok megszólalni, de aztán bólintok.
– Igen, darabja ötszáz ennek is.
Majd kinyitom a szekrények ajtaját, rászórom a kanapéra a ruhákat, mint egy turkálóban. Bizsereg az egész testem, szinte súlytalan vagyok.
Az utolsó csoportnak már alig marad valami, ezért inkább a bútorokat, ruhákat, könyveket mutogatom nekik, mert bár Zoli iderendelt egy privát lomtalanítót a hétvégére, most mégis az az érzésem, hogy itt annyi cucc van, hogy legalább három teherautót kellett volna megrendelni. Gyanakodva néznek rám, és amikor felajánlom, hogy ingyen is elvihetnek mindent, megfagy a levegő, inkább szép lassan felszívódnak.
A dobozok többsége üres, a fiókokban csak a fehérnemű maradt meg, a fürdőben rengeteg megkezdett flakon és krémes tégely, a konyhában pedig egy külön szekrényben rengeteg vitamin és táplálék-kiegészítő sorakozik.
Kezemben egy ötvenliteres zsák, gépiesen dobálni kezdek bele mindent. A zsák nagyon hamar megtelik, de még így is rengeteg minden van itt. Leviszem a cuccot a lenti konténerbe, éjfélre harangoznak. Nincs erőm visszamenni a lakásba.
Negyven percet kéne várni az éjszakaira, ezért inkább hazasétálok. Noha október van, egész enyhe az éjszaka. Élvezem az avar szagát. Otthon sokáig állok a zuhany alatt. Zoli már alszik, de felébresztem. Érezni akarom a testét, ahogy fokozatosan megfeszül a kezem alatt. Nem tudok elmenni. Dühömben nekidobom a derekam alá tett kispárnát a falnak. Zoli persze előzékenyen próbálkozik újra, de végül rábeszélem, nyugodtan élvezzen el bennem, hátha most végre teherbe esem.
Másnap Zolit kérem meg, hogy ürítse ki a lakást, készítsen elő mindent a hétvégi „szemétszállításhoz”. Tesóm persze ezt is megússza, csak a pénz miatt hív, hogy mikor és hogyan kapja meg.
Péntek estére odamegyek. Visszhangosan kong minden szoba. A bútorokért jelentkezett valaki jófogáson. A maradék cucc zsákokban sorakozik a szoba sarkában. Radnóti összes, sótartó, sárga, nyálfoltos párna innentől kezdve már tényleg csak szemét. Egy külön faládába gyűjtjük, amivel még dolgunk lehet: családi fotók, egy korondi váza, anyám kézimunkái. A nappali közepén már csak a szövőszék áll magában, rajta a szövet.
– Ezzel meg mi legyen? – kérdezi Zoli.
– Hétvégén jön érte anyám barátnője.
– És a szövés? Le kéne vágni.
– Le.
Aztán két napig nem megyek a lakásba, csak aznap, amikor anyám barátnője jön a szövőszékért.
Az ablakkereten ott van az olló, amivel levágtuk a könnyezőpálma leveleit. Hajlamos vagyok mindenben anyám üzeneteit látni. „Kösz, anya!” – mondom magam elé. Ahogy elvágom a felvetőszálakat, boldogan pattannak szét. A nehéz anyag az ölembe hull.