Emberszelídítés. Bevezetés a biopolitikába II.

Ilyés Mariann: Kids
Az ember tulajdonképpen szelíd lény, emberi környezetét, társadalmát pedig azért érzi időnként mértéktelenül erőszakosnak, mert hiperérzékennyé vált az agresszióra és annak jeleire – amikor másodjára találkoztam ezzel a provokatív gondolattal, megéreztem valamit a mélységi regisztereiben, a kimondatlanjában, ami azóta is nyugtalanít. Első alkalommal egy 2000-ben zajló, kilencállomásos tévés beszélgetéssorozat keretében mondta Csányi Vilmos humánetológus, az ELTE Etológiai Tanszékének alapítója. Csányi beszélgetőpartnere Fehér Márta tudományfilozófus, Jelenits István piarista szerzetes, teológus, filozófus, valamint Pléh Csaba nyelvész, pszichológus volt, a beszélgetéseket az azóta elhunyt Hankiss Elemér filozófus, szociológus, irodalomtörténész moderálta. Lejegyzett, szerkesztett formában beszélgetéseiket a Helikon Kiadó adta közre 2001-ben Az ember és az antilop. Beszélgetések a szabadságról, a szépségről és sok minden másról címmel (a „sok minden máson” pedig olyasmiket szabad érteni, mint az ember–állat vagy az egyed–egyén distinkció, az emberi jövő, a hatalom, a szeretet stb. problémái). Hankiss kérdésére, hogy „[a] nagyobb agyon kívül mi máson múlik ez [az ember és állat közti] minőségi különbség”, Csányi válasza a következő volt: „Például azon is […], hogy nem vagyunk olyan agresszívek. Itt vagyunk a stúdióban nagyjából tizenöten, ha csimpánzok volnánk, akkor már ugrálnánk, verekednénk, dobálnánk a poharakat […]. Ehelyett itt ülünk és fegyelmezetten, higgadtan beszélgetünk. Ez a képesség hozzátartozik a fajunk lényegéhez.”1
A második, tíz évvel későbbi, 2010-es hozzászólás alapján az is kirajzolódik, hogy Csányi ezt a fajta szelídülési folyamatot a kommunikációs készségek robbanásszerű fejlődésével, a (szimbólum)rendszer-, logika- és kultúrateremtő emberi disponibilitással, a nyers erőszak szimbolizálásával, a kooperációra való késztetettséggel, az „éles verseny kikapcsolásával” hozza összefüggésbe. Stöckert Gábor, az Index újságírója okos kérdéseire válaszolva Csányi így foglalja össze az emberi agresszió kérdését a Mindörökké evolúció című kötetben: „Ha […] megnézzük az emberi evolúcióhoz tartozó paleontológiai leleteket, kiderül, hogy folyamatosan csökken a hím és a nőstény testsúlya közti különbség, és folyamatosan visszafejlődik a hímek nagy szemfoga is. Ma már azt mondjuk, hogy az agresszió a kulturálisan szabályozott tulajdonságok közé tartozik. Genetikai alapjait tekintve az ember rendkívül békés lény […]. Mellesleg a televíziónéző közönség mindig fel van háborodva, ha azt mondom, hogy az ember nem agresszív, mert a televízióban azt látják, hogy ölik egymást az emberek. De ne a televíziót tessenek nézni, inkább gondoljanak arra, hogy van hétmilliárd ember, hetente kétmillióan halnak meg természetes halállal. Tehát amikor azt halljuk, hogy valamelyik távol-keleti dzsungelben a gerillák megöltek harminc turistát, az nagyon szomorú dolog, de a kétmillióhoz viszonyítva semmiség. Nem számottevő az emberi agresszió, még akkor sem, ha gyakran háborúba torkollik. Azért látjuk mégis erősnek, mert az ember rendkívül érzékeny az agresszióra. Csak úgy tudja kontrollálni egy közösségen belül az agressziót, ha a legkisebb jelre azonnal ugrik. Érzékenyek vagyunk a jelekre, ezért vannak hatásos eszközeink az agresszió megakadályozására. Tehát agressziócsökkenés, gyereknevelés, táplálékmegosztás, a szexuális viselkedés megváltozása: ezek a fő komponensei az emberi tulajdonságegyüttesnek. És van még egy nagyon fontos komponens, a kommunikáció. […] Az állati egyed és a fajok fejlődésének az individuális szelekció a motorja. Az embernél az egyén közösségben él, amelyben van ugyan genetikai variabilitás, […] de a közösségben, azáltal, hogy együttműködünk, hogy van egy kommunikációs kényszer […], kikapcsolódik ez az éles verseny […].”2
Itt nyilván tétje volna, nem is csekély, annak, hogy elidőzzünk a két elhangzás metakörülményein és -kontextusain. A platóni lakomát idéző intellektuális eszmefuttatásokon, csúcsértelmiségiek kerekasztal-beszélgetésein mint a civilizált, demokratizálódó, pacifizálódó humán világ legszebb, legdicséretesebb, legsúlyosabb és egyben leglégiesebb (testietlenebb) teljesítményein. Arról, hogy a beszédet, a jel-, illetve szimbólumhasználatot, és kiemelten annak dialogikus formáját miért érzékeljük máig a humán eltestietlenítés csúcstechnológiájának, hogy az agresszió csökkenését miért az emberi test(iség), korporealitás csökkenésével (csökevényesedésével, háttérbe szorításával) hozzuk folyton analógiás viszonyba.3 De ez a kérdés maradjon egyelőre emlékeztető számomra az esszésorozat egy következő darabjához.
Az, amit Csányi Vilmos az etológia szemszögéből az emberről állít, be kell látni, korántsem nélkülözi a radikalitást. A perspektíva önmagában nem megbotránkoztató, inkább a léptékváltás az, ami döbbenetes (a kérdés tehát, hogy milyen messziről kell magunkra néznünk, hányat kell hátrébb lépnünk, hogy magunk számára ilyeneknek tessünk). Konokul (évtizedes intervallumban szakadatlanul) a homo sapiens sapiens jámborsága mellett foglalni állást, amikor naponta történnek a közbeszédben utalások az ember „bestializálódására”, „állattá fajulására”, mindenesetre kockázatos és bátor vállalás, s mint ilyet, méltányolom. Ugyanakkor fontolóra kell vennünk, hogy a humánetológiai perspektíva mennyire, hogyan és miben korlátozza, köti meg ennek a gondolatnak az általánosabb érvényességét.
Csányi szemszögéből egy irányba, egymást kölcsönösen erősítve-katalizálva hat az ember szelídülési folyamatában a filogenetikai (törzsfejlődési, fejlődéstörténeti) és az antropogenetikai szempont (utóbbin – eltérően a terminus konvencionális használatától [ld. a humánbiológia egyik leágazása] – a humanoiddá, emberi közösséggé kulturálódás/civilizálódás/nyelviesülés/racionalizálódás feltételezett történeti kifejlését [genezisét] értem, vagyis annak narratív időbeliségét, ahogyan az ember a „túlélésben” és a „sikeres reprodukcióban” kihasználja, kamatoztatja, stratégiai előnnyé kovácsolja fiziológiai, biológiai és mentális adottságait). Tehát az ember biológiai, fiziológiai és mentális értelemben arra van kondicionálva, hogy rendszereket, intézményeket, logikai láncolatokat, narratívákat hozzon létre, útját állva ezzel önnön nyers, állatias erőszakosságának és múltjának, illetve fordítva: az erőszakosság útjának elállása különböző kulturális/nyelvi-narratív/csoporton belüli kooperációs, munkamegosztási gyakorlatokon keresztül arra kondicionálja az embert, hogy testében, fiziológiai és mentális adottságaiban, predisponibilitásaiban is megszelídüljön, mérséklődjön (ld. Csányi példáját az emberi hímek és nőstények közötti átlagos testsúlykülönbség minimalizálódásáról).
Felhívom ugyanakkor a figyelmet, hogy Csányi gondolatában rejtett (vagy kevésbé rejtett) preszuppozíciók egész sora húzódik meg. Négy ilyen rejtett előfeltevést emelek ki. 1.) Az institucionalizált, szimbolikus mederbe terelt erőszak jobb – legalábbis abban az értelemben, hogy hatékonyabb –, mint a „szabad” mederben folyó. 2.) Az ember evolúciós értelemben vett emberállati ősét vadnak, zabolázatlannak, erőszakosságában fékezhetetlennek kell látnunk, mivel egyedként és nem individuumként versenyzik a túlélésért és sikeres reprodukcióért. Az ember tehát eredendően az erőszakos, emberállati egyedek nyers harca jellemezte múlttal való szakítás révén vált szelíd, ennél fogva reprodukciójában sikeres, hatékony lénnyé. 3.) Erőszaknak az ember által emberen, tehát a csoporton belül elkövetett erőszak minősül. 4.) Az erőszak voltaképpen kívül van a kultúrán.
Két kortárs teoretikus, Széplaky Gerda, majd Peter Sloterdijk idevágó nézőpontjával ütköztetem Csányi Vilmosnak az emberi erőszakkal kapcsolatos gondolatait. Széplaky Ne ölj! Egy húsevő kultúra következményei című, testfenomenológiai alapvetésű tanulmányának részletét néhány kommentár kíséretében idézem: „Ha az ember önmagát élőlényként, élő testként vagy egyenesen húsként aposztrofálja (amire egyébként a fenomenológiában történnek kísérletek), akkor létezését kétszeresen is a fenyegetettségben határozza meg. Először: mert a test sebezhető és halandó. Másodszor: mert az ember húsként (ugyanúgy, ahogyan a többi állat) potenciális táplálék. Létezésében saját »húsára« megy ki a játék. Egy húsevő kultúra nem egyszerűen erőszakos az »alsóbbrendű« élőlényekkel, az állattal, a növénnyel szemben – nem, a húsevő kultúrának az erőszak az enyészpontja: a kezdete és minden bizonnyal a vége is. Freud Rossz közérzet a kultúrában című esszéjében az ember agresszív hajlamát »eredeti, önálló, ösztönös adottságként« határozza meg, amelyben »a kultúra a legerősebb gátjára lel«. Freud azt feltételezi, hogy a kultúra éppenséggel arra való, hogy megvédje az embert saját destruktív ösztöneitől, és az individuumok sokaságát – ha elfojtások árán is, de – közösségbe rendezze. Amennyiben a kultúra kifejezést olyan értelemben használjuk, ahogyan Freud tette, vagyis olyasvalamiként, ami hasznára van az embernek, s egyúttal megvédi a természeti erők hatalmától, ami »gondozza a magasabb lelki tevékenységeket«, továbbá ami szabályozza az emberi és szociális kapcsolatokat, akkor minden bizonnyal egyetérthetünk vele. Ám a kérdés attól még kérdés marad: az erőszak esetében valóban eredeti és ösztönös hajlamról van szó, s nem inkább magát az emberi kultúrát megalapozó törvények az individuum személyes életében való visszatéréséről, ismétlődéséről?”4
A föntebb idézettek két ponton mennek szembe a Csányi gondolatmenete mögött meghúzódó tételekkel. Egyrészt világossá teszik, hogy noha saját csoportján belül az embert valóban jellemezheti az agresszió radikális csökkenése, a megértés, a kommunikáció és kooperativitás paradigmája, de invazív sikereit tulajdonképpen mégsem ez garantálja, hanem az, hogy hiperimmunissá teszi magát a csoporton kívül rekedt „alárendeltekkel” szemben elkövetett erőszak iránt. A nonhumánon elkövetett erőszak, a nonhumán erőszakkal történő betörése, leigázása, kiaknázása, reprodukálása és erőforrásként való végtelenítése (pl. tenyésztése) jócskán az ember agressziót jelző ingerküszöbe alá szorul. Annak az invazív reprodukciónak az ára, amelyet a Földön megvalósítottunk, nem egyéb, mint az „alárendelteken” elkövetett erőszak radikális eufemizálása. Másrészt: vajon jól gondoljuk-e, hogy az erőszak a kultúrán kívül, a kultúra peremein húzódik meg?5 Talán ideje volna átgondolnunk azt a lehetőséget, hogy az erőszakot, az erőszak csúcstechnológiáit magában a kultúrában benne, a kultúrával hozzuk létre és radikalizáljuk, jóllehet, annyira sikeresen eufemizáljuk, olyan mértékben „természetessé” és – foucault-i értelemben – a priorivá, igazolhatóvá tesszük, hogy számunkra az már nem erőszakként, hanem az emberi élet „normális” folyásirányaként, „hiteles” és „szelíd” rendjeként ismerszik föl.
Bár Peter Sloterdijk nagysikerű, de talán mégsem kellően visszhangos írása, Az emberpark szabályai. Válasz Heidegger humanizmus-levelére jóval korábbi,6 mint az iménti írás, mégis mintha továbbfűzné Széplaky gondolatmenetét.
Sloterdijk nemcsak, hogy osztja Széplaky Gerda fönti meglátásait, de tovább is gondolja azokat: az ember nem egyszerűen szelídíti és nemesíti saját lényét, hanem egy óriási (minimum négy évezredes) biopolitikai projekt keretében, akárcsak az állatot, idomítja és tenyészti (azaz erőszakosan reprodukálja) is önmagát. Sloterdijk szerint ennek a több évezredes biopolitikai projekciónak és emberi öndefiníciónak az a feltételezés szolgáltat alapot, hogy az ember „befolyásolható”, „befolyásolásra, idomításra szoruló” állat, vagyis az ember, a kultúrán kívül rekedő, kultúra előtti emberállat eredendően vad, féktelen, pusztító természetű lény. Ezt a definíciót meglovagolva, az emberi közösségekből politikai elitrétegek válnak ki, akik magukra vállalják az önmérséklésre képtelen emberi „tömeg” tenyésztésének koordinálását, „békés”, „gazdaságos” jövőjének kikísérletezését, eugenikai és antropotechnikai fejlesztési projektjét, tehát legitimitásuk aládúcolása tulajdonképpen egy kritikátlanul hagyott emberi (ön)definíció.
Az írás–olvasás, az irodalom mint a „humanista” szelídítés alapvető eszköze-intézménye, a kurzív és narratív történeti idő kikísérletezése, előállítása az írás közegében, az emlékezés intézményeinek létrehozása és nagy erőkkel-költségekkel való fenntartása, vagyis – a szerző elmés szójátékával – a lectio és a selectio összefüggése Sloterdijk biopolitika-kritikai perspektívájából eredendően ennek a biopolitikai idomításnak a kellékei, klasszikus, „humanista” rendeltetésük szerint tehát épp azt hivatottak alátámasztani, hogy az ember a biopolitikai hatalomnak való alárendelődésre rendeltetett lény.
„A platóni úr uralmának rezonját – vázolja Sloterdijk e biopolitikai projekt induló pillanatait – egyedül a tenyésztést illető királyi tudásának köszönheti […]. Itt bukkan föl a szakértő király fantomja, amelynek jogalapja a belátás, hogy miként lehet az embereket – anélkül, hogy önkéntességüket bármikor is kár érné – legjobban szortírozni és összekötni. A királyi antropotechnika megköveteli ugyanis az államférfitól, hogy önként irányítható embereknek a közösség számára legelőnyösebb tulajdonságait a leghatékonyabb módon egymásba tudja fonni úgy, hogy keze alatt az emberpark optimális homoösztázisba jusson. Ez akkor történik, amikor az emberi faj két optimuma, a háborús bátorság és a filozófiai-humánus, józan belátás egyenlő erővel csomagolódnak be a közösségi lét szövetébe. Mivel azonban mindkét erény a maga egyoldalúságában sajátságos elfajzásokat eredményezhet […], ezért az államférfinak ki kell fésülnie a nem megfelelő természeteket, mielőtt a megfelelő állam szövésébe kezd. Egyedül a visszamaradó nemes és önkéntes természetekkel hozzák létre a jó államot – melynek során a bátrak durvább láncfonalaknak szolgálnak, a józan belátásúak […] a kulturális élet résztvevői.”7
Visszatérve a kiinduló kérdéshez: szelíd lény az ember? Szelíd. Humánetológiai perspektívából kétségtelenül szelíd. Csányi Vilmos mint képzett humánetológus nem hazudik, amikor – a szemfogak méretére vagy az emberi hím és nőstény testsúlya közötti különbség drasztikus csökkenésére hivatkozva – szelídnek mondja őt. A tágasabb kérdés viszont az, hogy érdemes-e, üdvös-e szelídnek látnunk őt. Hogy elég-e az, ha az embert saját filogenetikai kifejlése narratívájával azonosítjuk. Melyek ennek a korlátai? Például korlát-e az, hogy az emberi reprodukció sikerességét, a túlélés hatékonynak vélt stratégiáit izolált folyamatként láttatja, mely nincs kártékony cserebomlásban a lénytársak, és egyáltalán, a nonhumán világával? Szelíd lény hát az ember? De ki az „az ember”? Ha az, aki a világon egyedülállóként kérdezhet, s az önnön létezésére vonatkoztatott kérdésekkel – mint Heidegger véli – pasztorálhatja a létet, igen, akkor még mindig szelíd. De ha az, aki hajlandó magamagát is sebezhető, kitett húsként fölfed(ez)ni, együttérezni azokkal, akiknek a húsából harap, többé nem láthatja magát szelídnek. Hiszen tenyésztett lényként a tenyésztett állattal osztozik azon a strukturális lent-helyen, ahol az állati és a dehumanizált humántestek a végtelenített idomítás, fenyítés, erőkinyerés kortárs gyakorlataiban ebben a pillanatban is jól láthatóan összeérnek.


Jegyzetek1 Hankiss Elemér, Csányi Vilmos, Fehér Márta, Jelenits István, Pléh Csaba: Az ember és az antilop. Beszélgetések a szabadságról, a szépségről és sok minden másról. Helikon, Budapest, 2001, 24.2 Mihancsik Zsófia (szerk.): Mindörökké evolúció. Nexus, Budapest, 2010, 45–48.3 Ilyen testfenomenológiai perspektívájú A lakoma-kritikát olvashatunk Széplaky Gerda tollából – Vö. Széplaky Gerda: Enni és szeretni. Az abjekció kérdése A lakoma című műben. In. Uő: Az ember teste. Filozófiai írások. Kalligram, Pozsony, 2011, 213–247.4 Széplaky Gerda: Ne ölj! Egy húsevő kultúra következményei. In. Uő: Az ember teste. Filozófiai írások. Kalligram, Pozsony, 2011, 270.5 Elég csak arra gondolnunk, hogy bármilyen vadnak, nyersnek is érzékeljük a nonhumán világát, mégis megmarad benne valamilyen inherens homeosztatikus elv. Lányi András például azt hangsúlyozza Oidipusz, avagy a Természetes Ember című nagyesszéjében, hogy ennek a homeosztatikus, önmérséklő, önkorlátozó elvnek a szerepét az emberi világban a (nem-normatív) moralitás, valamiféle ökoéthosz kellett volna hogy átvegye. Vö. Lányi András: Oidipusz, avagy a Természetes Ember. Liget Műhely Alapítvány, 2015.6 A cikk Boros János fordításában jelent meg 2000-ben, a Jelenkor folyóirat 43. évfolyama 10. számában.7 Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai. Válasz Heidegger humanizmus-levelére. In. Jelenkor, 2000/10, 1039–1040.


Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Első kötete: Feltételes átkelés (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014). Jelenleg Kolozsváron él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának titkára.