Elveszített

Győrffy László: Kiváló holttest III. (Léo-Karl d'Orfer elhalasztott last-minute nyaralása az ózonréteg halála utáni kilencedik napon)
Az első dolog, amit Klári észrevesz utána, a vérfolt a lepedőn.
Belehasít az ijedtség – a havija még nem jöhetett meg, itt valami baj van, megszakadt odabent valami, isten tudja, mi történhetett vele. Elhalványulnak az emlékek azelőttről; a veszekedésük, az, ahogy Tamás a csuklójába markolt, az, ahogy egy csókkal fojtotta bele Kláriba a kiabálást, ahogy ő egyszer csak az ágyon találta magát. Minden gondolata abba a kerek vörös foltba sűrűsödik bele.
Aztán eszébe jut, hogy azt olvasta az interneten: az első alkalomkor előfordulhat vérzés, és a megkönnyebbüléstől szinte elneveti magát. A nevetési inger épp olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy jött.
Tamás felkel mellőle az ágyból, az ablakhoz sétál, és kinyitja, hogy el tudjon szívni egy cigit. Még nem öltözött fel: a napfény arany ívet fest a csupasz oldalára. Klári a plafonra mered, és próbálja eldönteni, hogyan is érzi most magát. Zúg a feje, a gondolatai megdermedtek, mintha valaki cementet öntött volna a koponyájába.
Ez a mostani a harmadik emléke a vérről, nem számolva a havi baját. Az első emléke ötéves korából való, amikor az anyja a konyhában megcsúszott a késsel a kezében, és csontig vágta a húst a csuklóján. Klárit úgy kellett elszakítani mellőle, hogy az apja be tudja vinni a sürgősségire – a nagyanyja vigyázott Klárira, ő törölgette le egy nedves konyharuhával a kezére, arcára száradt vért, ideges mozdulatokkal, távolba révedő tekintettel, mintha még a falon át is a visszatérő autót leste volna.
A második emléke kilencéves korából való, amikor a másik nagyanyjához mentek látogatóba falura. Nagymama éppen az ebédhez vágta a tyúkot, mikor megérkeztek: az egyik kezével a vergődő szárnyast szorította a fatönkhöz, a másikkal, amiben a baltát tartotta, integetett a családnak. Aztán ugyanazzal a mozdulattal, az intés ívéből lecsapva levágta a tyúk fejét. A lefejezett test kicsúszott a kezéből és csapkodni, vergődni kezdett a füvön, a nyakából vastag cseppekben fröcskölt a vér. Klári kihajolt az ablakon és lehányta a kocsi oldalát. Egy falatot sem volt hajlandó enni a levesből. Látogatóba sem ment többet nagymamához, csak még egyszer utoljára a kórházba, mielőtt meghalt.
És most a harmadik: a lepedőn a vérfolt, ami belőle jött ki, miközben ők ketten… nem, miközben Tamás…
Elfordul, és a mozdulattól megérzi, hogy sajog az ágyéka. A képek összekeverednek benne: a füvön vergődő tyúk a saját vonagló testével, ahogy Tamás leszorította az ágyra és fel-alá mozgott benne. Vér a vérrel.
– Hé – mondja Tamás halkan, és Klári megérzi a kezét a vállán.
Nem válaszol, most a falon végigfutó halvány repedéseket nézi. Hallgat körülöttük a ház. Még van egy kevés idejük, mielőtt Klári szülei hazaérnek; azt reméli, addigra hátha elmúlik a fejéből a furcsa, zsibbadt kavargás.
– Hé – mondja Tamás ismét. – Ne haragudj.
– Miért kéne? – kérdezi Klári; keményen, élesen akarja, de a torka annyira kiszáradt, hogy csak suttogni tud. Megfordul. Tamás az ágy előtt áll, a padlót nézi, és a másik kezével a tarkóját dörzsölgeti; Klári szinte hálás, mikor meglátja, hogy legalább az alsógatyáját felvette. Úgy érzi, ha meglátná Tamáson a saját vérét, megbolondulna.
– Nem így akartam – mondja Tamás tőle szokatlan félszegséggel. – Tudom, hogy ez volt neked az első. Romantikusan akartam… gyertyafénnyel meg mindennel. De annyira szép vagy, mikor így haragszol. Nem bírtam magammal.
Elmosolyodik. Klári úgy érzi, mintha egy idegenre nézne. Hogy tud ezek után mosolyogni?
– Azért remélem, legalább élvezted – mondja Tamás. Aztán: – Klári?
Klári hallgat. Nő köztük a csend.
– Klári – mondja Tamás, és kezd visszatérni a hangjába az indulat. – Mondom, remélem, élvezted.
Csend. Tamás felmordul és megszorítja a vállát. Klári megdermed.
– Légy szíves és válaszolj, ha kérdezlek. Azt kérdem, élvezted vagy sem?
Klári nem akar felelni, de a teste elárulja. Eszébe jut a forróság, ami szétterjedt benne, miután elmúlt az első fájdalom, az, ahogy a csípője magától vette fel Tamás testének ritmusát, és az arca lángvörösre gyúl. Tamás megsejtheti, mire gondol, mert elmosolyodik.
– Akkor jó.
Odahajol hozzá és homlokon csókolja; Klári bénultan, égő arccal tűri.
– Kimegyek a fürdőbe, de mindjárt jövök. Azt hiszem, lassan össze kéne szednünk magunkat.
Halkan csukja be maga mögött az ajtót, rá nem jellemző finomsággal, aztán Klári meghallja a csobogást, ahogy vizel. Klári a párnába fúrja az arcát és összegömbölyödik, a mozdulattól megint megsajdul az ágyéka.
Vér. Fájdalom. Forróság.
Remélem, élvezted… Akkor jó. Nem érti, miért, de elsírja magát.

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsében és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészkarának hallgatója.