(El)veszett jelentés

Egyik szemem sír, a másik mérgelődik Goda Krisztina Veszettek című filmjének bemutatója után. Végre valaki, aki az új filmtámogatási „érában” egy fájdalmasan aktuális kérdéssel foglalkozik, de valahogy annyira kerüli az aktuális kérdés megnevezését, hogy a fürdővízzel együtt a gyereke(ke)t is kiönti.
Dinamikusan, egy körbefutással kezdődik a film: ifj. Vidnyánszky Attila a kisöcs, Máté szerepében a nézők számára befutja a vidéki kisvárost, hogy kontextusba helyezze és érzékeltesse, mennyire szürke és lepukkant minden. A fiúk nyálcsorgatva nézik vitrinen keresztül az aerobikozó lányokat, de ez az egyedüli csillogó pillantás bárkinek a szemében, amúgy mindenhol szürke házak, omladozó falak, szegényes kisbolt. Majd Máté nagyon jól teljesítve befut az edzője, Tibi bá által uralt sporttelepre és megpillantja Anitát, Tibi bá lányát, akit Törőcsik Franciska alakít. Egy kis telepi romantika bontakozhatna ki a tanulás mellett a helyi kisboltban dolgozó jófej fiú és a budapesti tanulmányait finanszírozni már nem tudó és ezért hazatérő lány között, akik származásuk miatt nem lehetnek együtt (Törőcsik Franciska bőrét elég sötétre maszkírozták). De nem épp ez történik, és a szerelmük is félig-meddig „csak” mellékszál.
Goda Krisztina filmjében a vidéki városkában élő, inkább bandázó fiatalok (köztük Máté testvérével, a heves vérmérsékletű bandavezérrel, Jocival együtt), akik eközben rendkívül választékosan beszélgetnek egymással, folyamatosan, már-már Stan és Pan módjára mindig bajba kerülnek. Először egy köztéri fémszoborrablás tanúi, ahonnan a rablók elmenekülnek, de a kiérkező rendőrök őket üldözik (miért is? hisz könnyedén bizonyíthatnák, hogy nem ők tették, hiszen nincs náluk a műalkotás), majd természetesen „véletlenül” a helyi könyvtárat gyújtják fel, miközben csak a náluk levő illegális anyagokat szeretnék eltüntetni. A dramaturgia kismértékben sántít, sőt az elején kissé untat is, de a kétórás film azért mégis tele meglepetésekkel, csavarokkal és dühítően elszomorító elemekkel. Vannak benne érdekesen megformált karakterek, akik mégiscsak mintha egy külföldi filmből léptek volna elő, jól öltözöttek, választékosak: ilyen a polgármester asszony, aki tehetetlen a fiatalokkal, de azért nem akar nekik rosszat, de például a bandával ellenséges fiúkat inkább „egy kaptafára készítették”, nem tudunk meg róluk, a hátterükről szinte semmit, csak az a feltűnő, hogy mindenki erőszakos. Majd megérkezik az új rendőrtiszt, aki a korrupció ellen akar kétkezi munkával is harcolni és egy prosperáló ifjúsági életet szeretne teremteni. A Fenyő Iván által alakított „vezér” (akinek az alakításához a színész mostanában egyre inkább előretörő ezoterikus „kisugárzása” is mintha hozzáadna valami pluszt) az elején pozitív, megnyerő figura, aki a végére elfajul. De kétségkívül hatékony vezérnek látszik.
A film valóban az elveszett sorsú fiatalok reménytelen kapálózásait mutatja be, majd azt a változást, amelyet egy karizmatikus vezér hozhat az életükbe, új célok felmutatásával. Azt, hogy utána mi lesz velük, már csak a vezető dönti el: jelen esetben az, hogy a saját céljaira, saját babérjainak learatására használja őket. Tudja jól, hogy kell karriert csinálni: oda jön, ahol senki más számára nem terem babér, hisz ott lehet nagy dolgokat véghez vinni, azaz onnan kezdheti el akár a saját szemétdombjának kialakítását, amelyen megfelelően kakaskodhat. A vezér és a csapat pszichológiáján túl, a két testvér viselkedése, valamint a fiatalabbik „eltévelyedése”, majd a helyzetből való menekülése amerikai forgatókönyvek szerint történik, magyar körülmények között. Bár a végére már-már sablonosan összetartanak, a fiatalabbik, a moralizáló – ő lehetne a kisebbik királyfi, aki a végén megkapja az öreg király lányát, aztán mégis elveszít mindent – elmegy a fővárosba, mert más menekvési útvonalat már nem lát. (Egy következő részt megérne, hogy innen hogyan boldogul tovább.) A cselekmény tömény, a probléma forró, a dramaturgiai megoldások néhol elnagyoltak, talán csak a dialógusok lehetnének életszerűbbek, már amennyire ezt a film megkövetelné.
A dialógusok valószerűtlenségén túl azonban komolyabb kérdéseket vet fel az alkotás, amely mindvégig megpróbál kicsit fiktív, kicsit valóságos maradni: például az önbíráskodásra egyre inkább hajló, sokáig elveszettnek hitt fiatalok tömörülését egyesületnek hívják folyamatosan, míg az angol feliratban már guardként szerepel – ugyanúgy, ahogy a filmet beharangozó híradások is gárdafilmként aposztrofálták már jóval korábban az alkotást. A kényelmetlenebb pont viszont az, hogy az egyre inkább veszélyeztetett közösséget folyamatosan telepieknek (azaz szegénynegyedieknek) nevezik, ezáltal megkerülve, hogy a cigány vagy a roma szót használják, és egyáltalán, hogy a jelenkori magyarországi helyzetre utaljanak. A telepi szereplőket gyakorta sötétebb bőrű színészek alakítják, és azért nem csak roma származásúak, mivel a rendező többször panaszkodott, hogy alig tudtak pár roma származású színészt találni a forgatáshoz. Így meglepő, hogy ha már a szándék létezett, akkor miért nem nevesítették egyszer sem. Ez felveti az ábrázolások hitelességének kérdését: bár valóban arra törekedtek, hogy ne csak roma származásúakat szerepeltessenek bűnözőként, ezután a mezei néző már nem tudja, hova kapjon, kit minek nézzen. Mintha néha a film is azt sugallná, hogy a szegény, Kazincbarcikához hasonlító településen „cigánybűnözés folyik” és ez ellen léptek fel a helyi fiatalok. De a Szabadság, szerelem és a Kaméleon című film rendezőjének nem ez volt a szándéka, hanem inkább csak a folyamatos elhallgatás miatt alakulhatott ki ez a visszatetsző értelmezés. Igaz, elhangzik a filmben, hogy nem csak a telepiek a bűnözők, illetve ha az egyesület tagjai épp egy olyan betörésről kapnak hírt, ahol tényleg nem a telepiek az elkövetők, akkor kissé lassabban igyekeznek orvosolni a helyzetet. De ezek mintha már csak egy „píszí állítás” részei lennének az alkotók részéről.
A film is vállalja, hogy nem tud választ adni a fiktívnek ábrázolt, már-már jelentés nélküli problémára, de happy endet sem akar nyújtani. Ami a végére mégis megnyugtató, mert nem mindent tudó rendezői elgondolással van gondunk, hanem – akárhogy is nézzük – a jelenünkkel.

Veszettek, színes magyar film, 115 perc, 2015. Rendező: Goda Krisztina. Forgatókönyvíró: Divinyi Réka. Producer: Kálomista Gábor. Zene: Moldvai Márk. Vágó: Kovács Zoltán. Szereplők: Fenyő Iván, Györgyi Anna, ifj. Vidnyánszky Attila, Törőcsik Franciska, Molnár Piroska, Klem Viktor, Gáspár Sándor, Nyári Oszkár.