Elhalasztva a Pessoa-kiállítás (versek)

Elhalasztva a Pessoa-kiállítás

Úgy nézem, ahogy a hajnal fénye leng a jeges

tó fölött, mint egy álomba zárt kastély, melyben

rég nem lakik más, mint egy magányos kísértet.

Ebben a képlékeny homályban, ahová most éppen

belépsz, kedves Olvasónő, szinte minden álom,

és kevés az élet. Szokatlanul ketyegnek a percek, 

és gyakran lebben a képzelet: pálmalevél a forró 

szélben. A semmiből támadó eső dacomra 

hull, pedig alig jár felhő az égen. A távolban, hol 

az idő üres vásznai lógnak, jövendő csöndek 

rémlenek fel. Elhalasztva a kiállítás. A különös 

álom, hogy vannak mások, és köztük te is, fátylat

von érzékeimre. Most, hogy szinte itt állsz előttem, 

olyan jövőbeli nő szobra vagy, amelyet egy, 

még meg sem született szobrász formáz. 

Egy álmokon túli földön legjobb távolról szeretni?

Fakultatív dalnokverseny

Dekoltázsod metafizikai mélysége fölött

egyensúlyoz egy légből kapott trubadúr. 

Szeme előtt az összes lehetőség, mégis 

úgy lép, mintha csak az alkonyba konduló 

harangok hangját követné. Szerinte – ki az

időből száműzött órák dalnoka, s rég nem arra

vágyik, mit elér a szó – olyan nő vagy, 

kinek duzzadó vitorlájú hajó a csendje,  

és mosolya az otthont remélő matrózokat

cirógató szél. Súlyos égboltod szép

nem-tudás, ha akarod, nem érnek soha partra. 

A távoli vitorlafoszlányok, mint be nem vallott

álmok villannak a fényben. Hangodat Apollón

lantja kíséri, magassarkú cipőd morzejelét

a hajótörés gondolata. Nézlek… a verssor

váratlanul megszakad, de tovább álmodik

a költő, mondjuk azt, hogy most minden

naplemente egybeolvad, az összes kikötő

látszik, de sehol egyetlen hajó. Szerelmed

becsukott legyező, szép lenne széttárva.

A legjózanabb részegek

Én vagyok a tananyagod, mondja, miközben

jobb kezének selymes mutatóujját végighúzza

az arcomon. Olyan vándorrá avat, aki takaros

érzelmi életét elhagyva idegenbe téved, és

nem találja többé a hazafelé vezető utakat.

Életem logikus, köznapi terével együtt magam

mögött hagyom a valóság szorongatóan pontos

tükörképét. A képlékeny rend ellenére most

semmi se bizonytalan. Míg lázas hetek kergetőznek

bennem, kitörök agyam rezzenetlen, hűvös fényköréből. 

A képzelet lendkereke működésbe hoz, mint olyan

játékautót, mely látszólag cél nélkül berreg a csillagos

éjben, hol a Hold már nem a végzet arca, s vén

rosszkedvem vánszorgását a derű árnyékként kíséri. 

Többé nem számolok mérnöki pontossággal, és 

sorsát betöltő holdkóros költő szerepét sem játszom. 

Szerelmünk nonstop kocsmájában mi vagyunk a 

legjózanabb részegek. Mióta a tiéd, már teljesen magamé

vagyok, megosztom veled az idő és a tér magányát.

Télffy Ármin 1996-ban született Budapesten, a budapesti PPKE magyar–angol szakos hallgatója.

‍