Élet és irodalom árnyai

Sose próbáld elmondani, hogy miről szól egy könyv – tanácsolja Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezete Goncourt-díjas regényének egyik szereplője a narrátornak, az író Diégane-nak. Ehhez híven a regény fő cselekményszálát képező „irodalmi” nyomozás kiváltójáról, a rejtélyes T. C. Elimane által 1938-ban Párizsban kiadott Az embertelenség labirintusa c. műről sem szerzünk olvasókként közvetlen tudást. Mindössze az első mondatát ismerjük meg, ennek alapján témája a zsarnokság. Egyéb, stílusra, mondanivalóra utaló jellegzetesség a szereplők interpretációin keresztül hozzáférhető számunkra. Egyetlen másik jellemzőben lehetünk biztosak: az Elimane-regény felerészben vendégszövegekből áll.

A közvetettségjelleget lényeges volna szem előtt tartani azzal együtt, hogy amit a szereplők elmesélnek Elimane szándékairól, nem minden esetben több spekulációnál, bármennyire meggyőzően beszippant egy-egy hosszabb szereplői szólam – legyen az egy másik afrikai származású író, egy francia újságíró, egy haiti költőnő vagy a látnoki képességekkel rendelkező Ousseynou beszámolója az Elimane-nal való vágyott vagy valós találkozásról. Miután az első 20-30 oldal – a teljes regény ismeretében helyrerendeződő – kuszaságán túljutottam, nagyon magával ragadott a történet, ahogyan Sarr folyamatosan, elegánsan ellenpontoz, néha nyilvánvalóbban, sokszor alig észrevehetően bizonytalanítva el. Azt hiszem, a beleéléshez meg kell engedni, hogy az aforizmákra alapozó beszédmód és Diégane stílusa is hassanak ránk – és közben lássunk át rajtuk, mert akkor felsejlik a szöveg szatirikus humora. Ugyanis tudatosnak tűnik az elbeszélői szólamok váltogatásából (Diégane elbeszélése fogja egybe ezeket), a különböző szövegtípusok (a regényben megképződő fiktív világon belüli kritikák, interjúk, levelek, naplójegyzetek) időnkénti beemeléséből, a dialógusokból, hogy ez a stílus egy pályakezdő író (Diégane) ön- és nyelvkeresését jeleníti meg. Egy olyan íróét, akiben előbbrevalónak tűnik az írásvágy, mint a kérdés, amelyet írás által szeretne körüljárni; aki életének élményeihez elvontan, mint megírandó tapasztalatokhoz viszonyul (ezt vetik a szemére az őt és egyetlen regényét, a beszédes című Az üresség anatómiáját ismerők), és aki számára a T. C. Elimane és regénye folytatásának keresése a nagybetűs Irodalom keresése.

A bonyolult cselekmény az élet-irodalom-emlékezet összefüggéseinek tengelyén ugrál. A regénycím és a Roberto Bolañotól vett mottó (akárcsak a chilei szerző 2666-jának egy rejtőzködő író köré szerveződő alapszituációjával való rokonság) is erre irányítja a fókuszt, valamint a felfedezés és felejtés ciklikusságára, az emlékezet pluralitására, a magány és a vég elementáris tapasztalatára. Az irodalom legitimálása a regénybeli irodalmi körökben ekvivalenssé válik Elimane keresésével, amelynek mindenki számára privát indítéka van. E kisajátítás ára, hogy a kultikus mű szerzőjét övező csend rejtélye elhatalmasodik az őt keresők élete fölött – miközben a Sarr-mű végére annak keserűségével szembesülünk, hogy a spekulációk egy nagyon konkrét apakeresési expedíciót és egy írói vágy kudarcos hajszolását misztifikálták. Az olvasó gyanúját olyan eljárások tarthatták fenn, mint a módosult tudatállapotokba belecsúszó elbeszélésmód, más szereplői – önreflexíven is érthető – kommentárok, vagy a T. C. Eli­mane-kritikusok fekete mágiával való öngyilkosságba hajszolásáról szóló hipotézist a szereplői szándék ellenére épphogy nem igazoló adathalmaz beemelése.

„Rosszul olvasni bűn” – tulajdonítják Elimane-nak a baljóslatú mondást. Visszafogottságába, sértettségébe ugyanúgy belemagyaráznak dolgokat azok, akik ismerték, mint ahogyan Az embertelenség labirintusát is saját előfeltevéseik felől ítélték meg (el) a korabeli kritikusok. Sarr regénye szemléletes szatírája a félremenő kritikai diskurzusnak: az Elimane-mű esetében a szerző származása, bőrszíne kerül előtérbe a francia irodalmi közegben, utána a plágiumvád botránya lehetetleníti el a műről való beszédet, és okozza a szerző irodalmi életből és emlékezetből való eltűnését a regénynek az 1938-as idősíkjában. Ezeket a vitákat göngyölíti fel 2018-ban Diégane, amikor Az embertelenség labirintusa szerzőjének felkutatására szegődik.

A krimiszerű nyomozások együtt járnak az önkereséssel és a magánnyal, a meg nem értettséggel, mely megszállottságba, gyűlöletbe, szerelembe csap át. Míg az intenzív érzelmekről való beszámolók direktek és kendőzetlenek (gondoljunk Ousseynou, Elimane nagybátyja gyűlöletére a fehérek iskolájában szocializálódott ikertestvére iránt), Az emberek legtitkosabb emlékezete szubtilis motívumokkal is operál. Például a vakság, a süketség vagy a hallgatás az idegenség, a magány, a sértettség kifejezhetetlenségének élménye helyén is áll. Mint ahogyan a bölcs mondatok szintén inkább lepleznek, mintsem feltárnak összefüggéseket.

Furamód épp a temérdek jól idézhető bölcsességet rakva össze, a regény árnyalt és bonyolult, ironikus és érzelmes, totális és mégis álomszerűen szertefoszló tablóvá válik. Az olykori cikornyásan-pátoszosan metaforikus, érzékletesnek szánt leíró mondatok a hiperbolizálás eszközei, a delejes-túlfűtött, misztikus-szuggesztív részek atmoszféráját hozzák létre, amelyet ismételten szertefoszlat egy-egy szatirikus, önreflexív csel. Akárcsak a stílus és az esztétikai minőségek játéka, a regényszerkezet is egyszerre klasszikus (háromosztatú, több, szimmetrikusan elhelyezett epizóddal, résztémával), és bontja meg a magától értetődőséget például „életírásjegyeknek” elnevezett fejezetekkel, amelyekről nem evidens, hogy a szereplők számára is hozzáférhető tudással szolgálnak-e.

A fentiek elválaszthatatlanok attól a meghasonlottságtól és szisztematikus kisajátítástól, amelynek oka és kontextusa a gyarmatosítás. Elimane egy francia gyarmatról, egy szenegáli faluból származik, majd Párizsban lép hamar lezáruló irodalmi pályára; Diégane a már független Szenegálban született fiatal migráns, szintén Párizsba kerül felsőfokú tanulmányait elvégezni. A két főhős kettős kötöttsége többfelé gyűrűző problémahalmaz, a többes kötődésű identitás feszültségei, a perem és a központ relációja, a megfelelési kényszer és az elutasítás, a rasszizmussal való szembesülés, a hagyományos afrikai tudásformáknak a fehér ember eszméivel való ütközése, az elődök kísértése nyugtalanító és feloldhatatlan teher, a regény utolsó részében megtörténő fizikai és lelki hazatérés ellenére is. Rengeteg szörnyűséggel, igazságtalansággal, ítélkezéssel szembesülnek a szereplők Szenegáltól Párizsig, Amszterdamtól Buenos Airesig, és 1888-tól 2018-ig, bőrszínük, származásuk, hivatásuk pedig minden oldalon elvárások kereszttüzébe kerül: kezdve attól, hogy miként írhat egy szenegáli író francia irodalmárok szerint, addig, hogy vajon az írónak kötelessége volna-e a hazájában szerveződő társadalmi mozgalmak szószólójává válni.

Élet, irodalom, politika e bonyolult, szatirikus, önreflexív egybejátszása teszi a regényt különleges élménnyé. Komplexitása nem önmagáért való bravúroskodás, hanem formát ad annak a felismerésnek, hogy a jó irodalomban – akárcsak az életben – minden egyben van.

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Fordította Bognár Róbert. Park Könyvkiadó, Budapest, 2022.

‍