El-Dzsebel*

Vakítón szikrázik a fény a fehér falon, ahogy kilép a házból. Dél van. Az utcák kihaltak, a meleg szélben mintha meggörbülnének az utcasarkok, lángot vet a bitumen az úttesten. Alina szandálja mintha nem is akarna elválni a meglágyult aszfalttól. Délidőben olyan erősen tűz a nap, hogy szinte megperzseli a bőrt a karján, a vállán, de ő mégis boldog ebben a kíméletlen hőségben, miközben ontja rá sugarát a nap. Alina délen, a nagy sivatagban született, a tenger túlsó oldalán, ahol a homok együtt nyargal a széllel a fehér égbolt alatt.

Évek óta ez a legmelegebb nyár a soriai fennsíkon. Alina néhány napja autóbusszal érkezett a városba, melyen a nyárfák között szelíden, szinte mozdulatlanul halad át a Duero folyó. Ott várta a férfi meg az asszony. Aztán autóval keresztülutaztak a köves fennsíkon, ahol alacsony növésű, erős illatú növények tenyésznek, végül megérkeztek a pusztaság közepén fekvő faluba, melynek utcái egyenesek, a templom harangtornyában pedig gólyák őrködnek. Alina korábban még sose hagyta el a sivatagot, még sose látta a tengert, melynek színe sokkal kékebb, mint alkonyatkor a dűnék között sötétlő égbolt, és sokkal csillogóbb is az indigókéken izzó sík lemez, melyen, mint az olló, szeli magának az utat a hajó, amíg át nem ér a túlsó partra, Algecirasba, a fehér házak és pálmafák városába. Onnan aztán Alina autóbusszal sok kilométert tett meg a városig, ahol olyan szelíden halad a folyó. Örömmel vállalta a hosszú utazást, mert tudja, hogy Spanyolországban az emberek gazdagok, és majd ha visszamegy, visz haza pénzt a családjának.

A férfi meg a nő kedvesen fogadta, jobbára csak mutogatnak, meg persze egy kicsit franciául is tudnak. Alina sokat nevet, mert nem ért semmit, sem a jelbeszédet, sem a szavakat. Szép házban laknak, a falu magasabbik részén, az asszony megmutatta a szobát, ahol ő egymaga fog aludni. Sokkal nagyobb, mint otthon a döngölt sárból meg vászonból készült házuk, melyben együtt él az egész család. Az asszony kinyitotta a szekrényt, mutatta neki a színes ruhákat, sportcipőket, szandálokat, amiket majd fölvehet. Aztán bevezette a fürdőszobába, ahol van két mosdókagyló, vécé és egy nagy kád, hideg és meleg vízzel, tele is engedheti, egymaga fürödhet is benne. Van egy nagy tükör is, meg rengeteg parfümösüvegcse, szappan és sok más, színes folyadék, Alina azt sem tudja, melyik mire való. Aztán leültek a konyhában, ettek gyümölcsöt, olajos paradicsomot, hosszúkás fehér kenyeret, meg szeletekben kisütött halat. Mindenki külön tányérból eszik, és egy hajtűszerűségre szúrják föl az ételt, aztán késsel darabokra vagdossák. Kézzel csak a kenyérdarabkákat fogják meg, mást nem.

De legjobban az a nagy hegy tetszett Alinának, amit a szobája ablakából lát. Ott van messze, a kőpusztaságon meg az illatos növényeken is túl. Mintha párafelhő vonná körbe, pedig közvetlenül tűz rá a nap. Alina teljesen belefeledkezett a hegy látványába, a rokonszenves férfi pedig nagyon lassan, szótagolva ejti ki a nevét: Mon-­­ca-yo. Alina elismétli a különös nevet. Aztán a férfi egy lapra lerajzolja a szikla körvonalát, teletűzdeli fákkal, köré meg egy kék sávot húz. Alina pontosan érti, mit jelent a rajz. Erdő borította hegy, körben folyókkal. As-sadzsara, mondja Alina, és egy fára mutat, an-nahr, mikor meglátja a folyót. El-dzsebelu, Mon-ca-yo… Hát ezért megy el otthonról, de délben, amikor a férfi meg az asszony sziesztázik, és nem tűnik föl nekik. Alina ilyenkor elindul kifelé a faluból, a pusztaság irányába, ott leül egy vörös homokkő sziklára, és a fennsík szikrázó napsütésében figyeli a nagy hegyet. Biztos jó messze lehet, gondolja, de annyira, hogy a szieszta ideje alatt nem is tudnék úgy elmenni odáig, hogy időben vissza is érjek. Alina számítása szerint legalább egy teljes napba telne, mire oda-vissza megjárná. Ám attól még, hogy a nagy hegyig nem tud elmenni, sziesztaidőben azért mindennap kiül a sziklára. Fölfedezte, hogy számos apró állatka él a csontszáraz síkságon a kövek alatt, a tüskés bokrokban pedig madarak fészkelnek. Időnként magával viszi az uzsonnáról megmaradt kenyerét, leteszi valamelyik magányosan álló magyaltölgy árnyékába, és vár. Hamarosan megjelennek lakomázni a hangyák, előbb csak egy, aztán mintha a legmerészebbik társuk hívására jönnének, kisvártatva hosszú sorban követik a többiek. Körbevizsgálják, majd eltűnnek a kenyérbél üregeiben, mintha apró barlangokkal lyuggatott hegy gyomrában járkálnának ki meg be. Aztán amikor a kenyér már feketéllik a hangyáktól, Alina fogja, a szájába teszi a kenyérdarabkát, és csak ül nyugodtan, így csukott szájjal. Imádja ezt az ízt, melyben a hangyasav és a citrom aromája keveredik, nevetni támad kedve, ahogy érzi, amint a hangyák kétségbeesetten föl-alá mászkálnak a szájpadlásán, miközben próbálnak kiutat találni eleven csapdájukból. Otthon, a sivatagban nem tudja ezt játszani, mert mindig annyira éhes, hogy képtelen kivárni, amíg a hangyák ellepik a száraz kenyeret. De most napjában négyszer eszik, minden reggel friss kenyeret vesznek, az előző napi maradékot pedig kidobják a szemétbe.

A férfi reggelente eljár dolgozni, és délben jön haza. De ma szombat van, és megígérte Alinának, hogy holnap autóval felmennek a Moncayo nevű nagy hegyre. Alina most már ismer néhány spanyol szót, így könnyebben megérteti magát velük. Az asszony szerint egy óra alatt a hegy központi részéhez érnek. Nagyon korán el is indulnak, még szinte alig bukkant elő a nap a köves síkság peremén, és minden kő iparkodik átküzdeni magát a feketéllő árnyakon, a bágyadt szürkeségből az ibolyaszín felé, hogy aztán majd vörösen felizzanak, mikorra a nap is kilép a horizont vonalából. A kopár síkságot elhagyva összeszűkül, kanyargóssá válik az országút, aztán lassan-lassan feltünedeznek az első dombok, az első fák, még egy-egy erecske is csordogál az út alatt a kis kőhidak árkádos pillérei között. Maguk mögött hagyják a völgyben a falut, mely fölött elhagyott vár őrködik a sziklán, aztán bejutnak az erdőbe. Alina nem tudta volna elképzelni, hogy létezik ilyen sűrű erdőség, ilyen magas fákkal, melyek alatt kúszónövények és apró virágú rózsabokrok tenyésznek. A talaj mentén minden csupa zöld, még mintha a köveket is puha, nedves szivacshoz hasonló párna borítaná. Alina int a férfinak, hogy álljon meg. Szeretne járni egyet a lombok között, szeretné megérinteni a talpával a mohát, megsimogatni a zölden burjánzó üde leveleket. Most mind a hárman egy keskeny ösvényen haladnak a lombos fák között. Alina mindent megtapogat: a bükkök sima kérgét, a fenyőtűk hegyes végét, a különös alakú színes köveket; minden patak vizéből iszik, mind hűs és édes, egész más íz, mint a sivatag sós vizű kútjaié. Alina szeretné megtudni, hogy vajon fölmennek-e a csúcsra, a Moncayo nevű hegynek a legtetejére. Ahol a nyírfák között csordogáló erecske kiöblösödik, egy bottal belekarcolja a hegy körvonalát a sárba, és a csúcsra mutat. Aztán tágra nyitott szemmel néz hol a férfira, hol az asszonyra. „Igen? Igen?” A férfi belecsap a tenyerébe, áll az alku, az asszony nevetve lehajol, hogy megkösse Alina sportcipőjének fűzőjét, de ő hátralép, ügyesen lekapja lábáról a cipőt, „…jó, jó, fáj, cipő fáj”. Az asszony elhúzza a száját, a férfi mond neki valamit, erre megadón lehajtja a fejét. Alina a táskájába süllyeszti a cipőt, aztán elindulnak egy keskenyebb ösvényen a csúcs felé. A szűk gyalogút egyre meredekebb, úgyhogy lassan araszolnak fölfelé. Alina mezítláb is könnyed léptekkel halad, miközben az útjába akadó tüskés ágakat és sziklaperemeket kerülgeti. A nap már magasan jár, a levelek között áttűző napfény fény-árnyékos mozaikképet vetít az ösvényre, a sziklákra, a fiatal lány rezes barna arcára, karjára, fekete hajára. Alina már annyira előrement, hogy egy szűk kanyar után a férfi és az asszony szem elől téveszti. Itt már láthatók a kőomlások, az ősrégi gleccserek nyomán keletkezett vízmosások, az éles kőlapok, a hegyoldalon alázúduló végeérhetetlen földtani káosz előidézői. Az út mindkét oldalán egyre gyérül a növénytakaró, a törpeboróka meg a rekettye bokrai között csupán egy-egy magányos feketefenyő árválkodik, melynek törzsét jobbra-balra tekergeti a tél híres-nevezetes szele, amely mindig északról fúj, és cierzo a neve. Alina leszakít néhány lilás bogyót, és élvezettel szétrágja. A boróka kesernyés, ánizsos utóízt hagy a szájában, de nem köpi ki, a nyelve alatt tartja, és apró kortyonként nyeli le a csípős nyálat. A csúcsra érve fokozatosan ritkul a növényzet, az ásványok birodalmába érve a homokkő buckák, a csillogó kvarcit és a palakő uralják a tájat. A nap olyan forrón tűz, hogy szinte beleégeti a földbe a hatalmas köveket. Alinának már egy-két seb is van a talpán. Leül, hátizsákjából előveszi a cipőjét, és nemtetszését kifejező grimasszal belebújik. Most lassan megy, a magaslati levegőtől fárad a tüdeje, kicsit a látása is elhomályosodik, és a ködpárán keresztül már a hegy tetejét kémleli. Léptei már lassúak, kimértek, ám határozottak, amíg a csúcsra föl nem ér. És egyszer csak ott áll a legmagasabb ponton. El-Dzsebel, a nagy hegy most ott van a lába előtt. A látóhatáron, az égbolt peremén felsejlő föld ott Aragónia vidéke, a távolban pedig, nagyon messze, azok a havas csúcsok már a Pireneusok hegylánca. Alina lerogyik a földre, elképedve bámulja a hegyek tarkította hatalmas térséget, a kietlen síkságok között fekete árkok gyanánt megbúvó völgyeket, az aprócska, nevenincs falvakat, a frissen learatott, végtelen búzamezőket. De a nagy hegy csúcsáról egyik irányból sem látni a tengert. A Földközi-tenger innen nagyon, de nagyon messze van, talán annyira messze, mint Afrika földje. Alina az otthoniakra gondol, a sivatagi férfiakra és nőkre, akik olyan messzire vannak ettől a nagy hegytől, a kristálytiszta vizű patakoktól, a lombos bükkfáktól, hogy a mindennapi hófehér kenyér felől szemlélve szinte idegeneknek tűnnek. És ahogy elnéz a síkságok felé, mintha hatalmas homok- és porfelleg támadna, mint amikor a távolodó karavánok verik föl a port a dűnék közt kígyózó utakon. Szeme még a lovak és dromedárok hátán ülő kék kaftános férfiak sokaságát is látja a porfellegen keresztül. Alina az élre állva vezeti népét El-Dzsebel, vagyis a nagy hegy felé. A karaván három csoportra különül el, az elsőben jönnek a harcosok, a kék emberek, a Draa folyón túlról, El-Hank, Chinguetti és Ualata városok híres nagy sejkjei. A második csoportot a családok alkotják ingóságaikkal, öszvéreik hátán a vászon haimájukkal, a jószágot hajtó eleven gyerekek, hátukra kötözött csecsemőjükkel lovuk nyergében az asszonyok, aztán az öregek közül a legerősebbek. A harmadik csoporttal, jó néhány órányival lemaradva, érkeznek a vakok, a betegek, a sebesültek, az éhező árvák, a vékonydongájú, vén kecskék meg a haldoklók. Mindannyian csöndben érkeznek, és nem látnak maguk előtt mást, csak ezt a nagy hegyet, végre itt van El-Dzsebel, az ígéret földje, melyet hiába kerestek az évezredek során, északtól délig, kelettől nyugatig, keresztül-kasul a sivatagban. Végre itt van a föld, ahol sosem csupaszodnak le az árnyak, és a zöld egész éven át zöld marad, a föld, ahol eleven, egészséges és édes vizek csobognak, a folyók és víztározók, melyek sosem száradnak ki és sosem tűnnek el, az örök oázisok, a síkságok és vizenyős rétek, ahol kölest meg búzát vetnek, amivel a sivatagi népek csillapítani tudják évezredes éhségüket. Alina előrehajol, és megcsókolja a Moncayo hegy földjét.

Aztán telnek-múlnak a napok, és Alinát végül visszaviszi a férfi meg az asszony a szelíd folyó városába, ahonnan majd elindul hazafelé. Jókora batyujában ruha és mindenféle más tárgy, a hasára kötve, biztos rejtekhelyen pedig a pénztárca, és benne a pénz, amit a családjának visz haza. Jó sok füzetet, színes ceruzát, tolltartót meg könyvet kapott a férfitól meg az asszonytól. Legjobban az a nagy könyv tetszik neki, amelyikben rengeteg fénykép van, mert az a nagy hegyről, El-Dzsebelről, a Moncayóról szól. És a könyv lapjai közé egy fényképet is becsúsztatott, melyen ő maga, Alina és a nagy hegy látható. Ott áll Soria köves pusztaságában, mezítláb, turbán gyanánt fejére csavart kék ingével, fölszegett fejjel, szerényen, méltóságteljesen, a párába burkolózó nagy hegy pedig mintha őt is körbevonná azzal a távoli zizegéssel, mely talán a bükkfák lombjai közt hallható odafönn, abban a távoli erdőben.

‍

PATAK MÁRTA fordítása
1960, Kaposvár. Leányfalun él.

Jegyzet

*      El-Dzsebel. Történetek a nagy hegy tövéből (válogatott novellák, előkészületben, Patak Könyvek kiadó, várható megjelenés: november)

‍