El Bahar

Szekeres Bernadette: Szent rendMottó: Mit teszel, amikor már nincs mit tenni?











































Ismeretlen szerző
(folytatás előző számunkból) 5.Máskor vegytiszta, eszményi szerelemből álltak az estek, s talán a nappalok is, ennek tankönyvi példáiból, s bár ezek a pillanatok igen illékonynak bizonyultak, mégis hagytak valamilyen kiölhetetlen súlyt, olyasfélét, amelyik lehúzza a halászhálót a tenger fenekére. A csörlőt felváltva és egyszerre is kezeltük. Ideink múlásával megmagyarázhatatlan érzelmek hullámzását éltük át, melyekről lehetetlen eldönteni, hogy jók vagy rosszak, vagy hát persze el lehet dönteni, de minden ilyen döntés egyszersmind elhamarkodott ítélet is lehet. Mindketten határozatlanok voltunk, bár egyes dolgokban rém kitartóak, a határozatlanságban is. Döntéseket nyilván hoztunk, változó előjelűeket, már ami a közös és külön életünket illeti. Egyikünk néhány év után tagadni kezdte a külön élet szükségességét, bármilyen saját ösvény szükségességét, másikunk meg soha sem tudta volna feladni a menekülési útvonalait, melyeknek valamelyikén bármikor kisétálhat.
Maga most tulajdonképpen miről beszél, Alois. Isten bizony nem értek semmit már.
Ne zavarjon most, Néruka! Alkotok, az isten bassza meg!
Nekem itt ne káromolja az Urat.
Nocsak, Néruka, úgy látom, maga időközben szerepet cserélt valakivel.
Néruka nem cserélgeti a szerepeket, persze. Néruka csupán csak kedvét leli azokban a vicces dolgokban, melyeket különféle illemkódexekben olvas. Az Urat pedig végtelenül szereti, őt ne szidja senki, mert akkor Néruka igen haragos lesz. Alois a szavalatot végighallgatta, majd vállat vont, és folytatta a saját marhaságainak felolvasását, melyek folyamatosan ecseteltek valamit. Jelen esetben azt, milyen is lenne tengervízbe fúlni.
…őrültségnek tűnhet – írta Alois, sőt olvasta is –, de megnyugtatott annak a lehetősége, hogy egyszer nem jövök ki belőle, mint ahogy fel is zaklatott, micsoda őrültség, rémültem meg magamtól, és félni kezdtem attól, hogy egyszer tényleg megfulladok valamiben. A valami bármi lehet. Bármilyen folyadék, bár a legjobb lenne egy pohár vizet inni és lefeküdni, semmint folytatni itt.
El Bahar – borítsd be végre gyarló testemet, fogadj magadba vagy vessél ki örökre! – írta Alois, de már menet közben rájött, hogy megejtően giccses lenne így, drámai giccs ugyan, de mégiscsak bóvli.
Tudja, Néruka, oly sokszor bírtam azt gondolni, hogy ez az utolsó éjszakám, hogy a végén teljesen hozzászoktam ehhez, és időnként még élvezni is mertem, arra gondolván, úgyis az utolsó. Tudom, most azt fogja mondani, hogy újfent a bűneimet próbálom kimagyarázni, de higgyen nekem, csupán az van, hogy mivel tengernyi az időm, szeretem hosszan elmondani a dolgokat. Látja, hogy ha verset írnék, sem lennénk jobb helyzetben, mivel a sűrítés miatt kénytelen lennék kibontani magának soraimat, és ugyanilyen sokat beszélnék. De hát, ugye, ráérünk.
Mindenesetre megrémít engem, Alois, amiket mond.
Miért, Néruka, virágszálam, hiszen arról már régen tudja, hogy bolond vagyok. Tébolyult, ahogy maga szereti mondani. És mi tagadás, én is imádom ezt a kifejezést. Íme, jelentése egy bizonyos értelmező szótár szerint: A járókelőnek, nevezetesen utasnak azon állapota, midőn az egyenes igazi utat nem találva vagy elvesztve ide-oda viszás irányban megyen, görbe utakon járva célt nem ér. Hát mi más ez, ha nem a jó Alois tökéletes jellemzése, mely egyben minden gondját-baját megmagyarázza, érthetővé teszi, és szinte azt is leírtam: megbocsáthatóvá, de hát tudjuk mi azt már 1937-től, hogy bocsánat az nincs. És hogy a bánat is hiába. Tudjuk, hiszen e gondolatban fogantunk, bár ez már megint túl drámaian, egyszersmind túl giccsesen hangzik. De Néruka, én egyetlen olvasóm, te mindezt elviseled nekem, mert egyszer a fejedbe vetted, hogy elkészíted a világtörténelem leghosszabb vallatási jegyzőkönyvét. Pedig az életünk története, Néruka édes, elférne egy rizsszemen is, vagy annál is kisebb helyen. Nézze a tengert, Néruka. Hát ezt látva el tudja maga hinni azt, hogy létezünk? És hogy létezésünk vajmi keveset is számít? Ez az öreg test, melynek hátán most élő víz dübörög, barázdákban és sebhelyekben újult már meg mindent kiégető aszályból is, és új bőrt növeszett régi bőre fölé. Kráterekben régmúlt idők maradványait vizsgálva teljesen evidenssé lesz számunka létezésünk hiábavalósága. A természet az örökkévalóság, pontosabban valami apró molekula, mely életképesnek bizonyul itt vagy ott, ahová éppen olyasféle törvényszerűségek viszik, amelyeket megérthetünk ugyan, de garantáltan azoktól sem leszünk boldogabbak, habár mi tagadás, imádjuk a science fictiont, ama tudományos-fantasztikus irodalmat, mely egyszerre rémiszt és nyugtat meg minket. Mert duális természetünk az egyik fő jellemvonásunk. Másképpen valóban őrültek lennénk, az őrület katatón katonái, kik ész nélkül menetelnek. Kissé elkapott ama tengervíztől sós hátú ló, látja, Néruka, hová lehet eljutni az Úrtól meg egy tengerparti szálloda alagsorától? Hát óvjon minket az El Bahar röpke létezésünk alatt, melyben mégis oly jó volt magával találkozni, és visszaemlékezni arra is, hogy valamikor láttuk a tengert, bár ez ma már szinte hihetetlen.
El Bahar – borítsd be végre gyarló testemet, fogadj magadba vagy vessél ki örökre!
Csak szólni akartam, hogy hamarosan el fogunk költözni.
Nekem teljesen mindegy, hol vagyok, dzsánki Néruka. Vigyen, ahová csak óhajt.
Ne nagyképűsködjön, Alois. Majd szólok, hogyha pakolhat.
Ha a tenger mellé visz, azt sem bánom, hogyha kiderül, maga a hóhérom.
Túl gyakran hóhérozik mostanában, Alois.
Ne aggódjon, arra ugynannyira gyakran gondolok, hogy a történetnek nem lehetne iszonyúan rossz vége is. Lehet, azért mondom mindig ugyanazt, mert mindössze annyi gondolatom van, és hát azt a néhányat ismételgetem.
Szándékos kifárasztási kísérlet – ezt most így írom le, jó?
Engem mindig a jó szándék vezérel – írja oda ezt is, legyen szíves.
Már megint a bűneit próbálja kimagyarázni.Egyáltalá nem, Néruka, csak arról próbálom meggyőzni, hogy vagy ne próbálkozzon többet velem, bár azt igen bánnám, mert erősen magához szoktam, vagy váltsunk kis időre stratégiát, mert ez a mostani rém unalmas.
Szégyellje magát, Alois, egyebet sem teszek, csak próbálom követni a maga ész nélküli stratégiáit, melyek úgy változnak, ahogy a nap fényei. És még ez az Athanasziosz is idejött, pardon, ezt nem akartam mondani.
Én is szeretem magát, Néruka, de néha világgá kell mennem, még ha a szomszéd sátorba is. Nem tehetek róla, ilyen kutya természetem van.
Hiéna – közönséges foltos hiéna –, mormogta Néruka és szörcsögve szívta a pipát.

6.
Alois Athanasziosz sátrában hever két zsáknyi könyvön, és sellőnek képzeli magát. Uszonyát finoman rezegteti, és folytatja gyónását, az érintett felek megnevezése nélkül, beszédjének zsongásába Athanasziosz belealszik, Alois nem veszi észre, vagy ha mégis, nem érdekli, mondja tovább a meséjét, hogy miről szól, nem tudom, te tudod?
… ki tudja, a világ olyan-e, mint ahogy én látom, vagy olyan, ahogyan egy vízitehén látja, vagy az oroszlán, minden mesék királya, vagy mint egy róka, nyúl, kecske, járomba fogott tehén. Ideink múlása alatt voltunk már fehérfejű rétisasok, préripockok, hattyúpár, termeszek királya és királynéja, egyszersmind apja és anyja egy óriási nemzetségnek, máskor meg csupasszá ázott gólyák, magányosan álldogálva drótfészekben, melyről nem tudtuk eldönteni, érdemes-e még feldíszíteni, vagy már túl öregek vagyunk ehhez, vagy éppen ellenkezőleg, túl fiatalok, vár az özvegy gólyák klubja az erdőben, kamasz nemzettársak között, kik az örök jövőt képviselik, az örök jövőt. Nem tudom, gondoltunk-e erre így, ebben a formában, a tenger mindkettőnket az örök múlandóságra emlékeztetett, pontosabban valami örök átalakulásra, mely soha sem áll meg, és ha megismernénk elemeit, akkor sem lehetne unalmasabb vagy káprázatosabb, félelmetesebb az élet, mint amilyen, mint amilyen rémisztő számunkra az, hogy minden napban, órában, percben, az időnk legapróbb töredékében is ott lüktet a halál.
A független kritikusok klubjáról álmodtunk néhanapján, és őszintén hittünk abban, hogy a függetlenség lehetséges, miközben a függőség, épp úgy, mint az az előbb említett halászháló, megtart minket emberi szinten, a függetlenség illúzió csupán, mondtuk oly gyakran, de nem teljesen könnyű szívvel. Mert mi van akkor, hogyha mégis lehetséges, hogy a test mint nehezék valóban csak nehezék lenne, és ennek szépségéről meg rútságáról értekezni tulajdonképpen zsákutca, hisz nagy dolgokra csak a szellem képes, miközben magát a testet holmi előre megírt program működteti. De miért ne lehetne ez igaz a szellem esetében is, miért okoz ez a felvetés egyfajta csüggedtséget és tagadásba torkolló el nem fogadást. Hiszen éppúgy igaz lehetne, az emberre oly jellemző mindkettő jelenléte. Egy test, egy lélek, a lélek hiánya csak költői fogalom, míg a beteg lélek fogalma társadalmi és morális kérdés, van, ahol a mi bolondjaink zseniknek tűnnek és fordítva. Utópisztikusnak is nevezik a programelméletet ennek tagadói, akik még hajlandóak ilyesmiről vitatkozni, és nem tartják őrültségnek eleve ezt, s nem mondják legyintve, hogy ezeknek elgurult a gyógyszerük, cukorkájuk, ehagyta őket jobbik eszük, megháborodtak éppen most, mikor a világban létező egyenlőtlenség oly látható, bár egyesek számára mégsem érzékelhető. Igaz, minket mindez nem befolyásol az erről való gondolkodásban, hiszen nem vagyunk semmilyen filozófiai traktátusok jegyzői, sem új vallás hírnökei, nem ígérünk megváltást, nem ígérünk semmit, mélyen hívő ember mi mást mondhatna olyankor, amikor valamit erején felülinek tart, minthogy majd valamilyen nála magasabbrendű megsegíti, vagy potosan tudja, hogy erre semmi reménye nincs, nem segít senki, miért is segítene, de hátha mégis. De talán nem csak a mélyen hívő mondja ezt, a felületesen hívők, sőt, azok, akik azt állítják, nem hisznek semmiben, valamire csak gondolnak ők is, bezárkózva egyszemélyes bástyájukba, melyeket időnként ellenséges királyok serege romba dönt, gondol mindenki néhanapján a sorsra, hiszen rá nem gondolni lehetetlen. A programelmélet meg a többivel együtt mehet párátlanított tárolóhelyre, hogy bármikor elővehessük és elolvashassuk, higgyünk neki, vagy kételkedjünk benne kedvünk szerint, a világ jó hely is lehetne, s mi több, az is, csak mi vagyunk oly nyughatatlanok. Azt hiszem, bekapom az esti piruláimat, bármit, amitől helyrebillenne az agyműködésem, megyek és megnevelem magam, s nem írok többé hülyeséget, ma legalábbis jó lenne abbahagyni, csak oly kíváncsi vagyok, merre vezet ez az ösvény, bár lehet, csak a sehovába.
A mozgás, az általa leírt pálya, ív, elárul-e rólunk mindent, vagy csak újabb feltételezésekhez vezet? Ha követnénk egymást titokban, jobban értenénk a másikat, vagy csak elhamarkodott következtetéseket vonnánk le? Vagy nem bonyolítjuk túl a dolgokat, és azt hisszük el, amit láttunk. Úgy gondoljuk, ezt a vitát már többször lefolytattuk anélkül, hogy sikerült volna közös nevezőre jutni. Az az igazság, hogy soha sem akartam meggyőzni őt semmiről, Athanasziosz. Tudtam, hogy rossz velem élni, rosszabb, mint jobb, vagy jobb, mint rosszabb, fene tudja, mit is gondolt ő erről, látod, semmit sem tudok róla, csak részletek halmaza, mely nem áll össze egyetlen képpé, ennyi, ennyi. Ez rettenetes – sóhajtotta Alois, majd folytatta nevenincs történetét, Athanasziosz aludt, és aludt a fában a szú, szúálmokat látva.
Nyár közepére már rettenetesen ittunk, bár évről évre kevesebbet. Persze télen is tartottuk magunkat egyfajta programhoz, ritkább, de súlyosabb berúgásokkal. Körülöttünk a legtöbben azt a nézetet vallották, hogy a madarak szabadok, és mi hallgatuk őket, annak biztos tudatában, hogy nem szabadabbak azok sem, szegények, mindannyian a létezés foglyai vagyunk, annak minden alpári szükségletével egyetemben.

7. A múlt, amely körülvesz minket, folyamatosan kopó bőrcsuha, melyből nem lehet újat venni, amely örökre elenyészik, ahogy a kövek is, mindazokkal a dolgokkal egyetemben, amelyekre még emlékezünk vagy már nem.
Gondolataim hömpölyögve, máskor akadozva jönnek, vagy nem jönnek egyáltalán, csak forog körbe a reklám, a dal, haldokló neuronok násztánca, oktalan villódzás.
Utolsó keringő és szomorú vasárnap, barna és mély harangok, autentikus melankólia, kottába szedve, és egy eltévedt kéz, mely áld és ver, és egy másik, amelyikről tudjuk, hogy a jobb. Szentségeink keverése mindennapjainkkal, melyek szürkén ragyognak, kopottan csusszannak át verőfényes színkavalkádba, vakító fényből fojtogató sötétségbe, melyben lélegezni oly nehéz, szinte lehetetlen, és mi számtalanszor összeomlunk, vagy éppen ellenkezőleg, csak rogyunk össze holtan, omlani nem, azt soha, a szétesés fogalma mégis oly ismerős számunkra, mondhatni génjeinkbe kódolt elkerülhetetlenség, már megint kódok és programok, egy szép képlettel kiküszöbölhető lenne eme szófosás, melyet te, Athanasziosz, gyónásnak nevezel, de tudod, a képletek is magyarázatra szorulnak időnként, igaz, a magyarázat is lehet mindössze egy képlet, fejtse meg mindenki, ahogy tudja. Megrendítő, hogy mennyire összezsugorodhat a tudás, mikor valami olyannal találkozunk, ami semmi ismerősre nem hasonlít. Bávatagság, üresség, kétségbeesés – ennyi marad, Athanasziosz, mindössze. Meg a tenger zúgása egy üres csigaházban.