Egymásra találni közös boldogtalanságban

Ha bárkit érdekel, hogy milyen lenne a Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise), ha nem egy Budapestről Bécsbe, hanem egy Moszkvából Észak-Oroszországba tartó vonatúton játszódna, minden bizonnyal Juho Kuosmanen A 6-os számú fülke (Hytti nro 6/Compartment No. 6) című filmje – Rosa Liksom azonos című regényének adaptációja – lenne a válasz. A cannes-i zsűri nagydíját is elnyerő film egyszerre romantikus és antiromantikus történet, amely nem szövevényes cselekményével és drámai helyzeteivel, rafináltan megírt dialógokkal vagy szívmelengető meet cute-tal (vagyis romantikus első találkozással), hanem lélegző, életszagú képeivel és szereplőivel nyerheti el a néző tetszését.

A történet igazán egyszerű: a kilencvenes évek elején Laura (Seidi Haarla), egy Moszkvában tanuló finn lány elindul felkeresni a murmanszki sziklarajzokat. Az utat eredetileg párjával közösen tervezték, de ő ilyen-olyan elfoglaltságokra hivatkozva végül visszamondja az utat. Laura egyedül indul el a néhány napos vonatútra, fülketársa pedig egy kissé sztereotipikus orosz figura, Ljoha (Jurij Boriszov) lesz.

Az alaphelyzetből adódóan van egy adag kiszámíthatóság a filmben: látszólag más világokból érkező emberek találnak egymásra, avagy az „ellentétek vonzzák egymást”. A közhelygyanús felütés azonban nem torkollik közhelyes megvalósításba, sőt, egyfajta kiforgatása is lesz az ehhez hasonló romantikus filmeknek és történeteknek.

A szereplők első találkozása meglehetősen kellemetlen: Ljoha vodkát iszik, részeg, egy kissé agresszív, bunkó férfinak tűnik, akivel valószínűleg nem lesz kellemes a többnapos összezártság. Megkérdezi a lányt, hogy prostituáltként dolgozik-e, majd gyakorlatilag ágyékon ragadja őt. Szerencsére józan állapotban Ljoha tűrhetővé válik, és a film során inkább egy butácska, gyermeteg és mindenképp megtört figura képe bontakozik ki, aki képtelen megtapasztalni bármilyen érzékenységet, intimitást, feltehetően azért, mert ilyenkor sebezhetőnek érzi magát.

Nehéz megmondani, hogy pontosan miért is tud közeledni ez a két ember egymáshoz, de a boldogtalanság mindenképp összeköti őket. A nő nem találja a helyét, menekül valami elől. Az első jelenetben egy intellektuális, akadémiai közegben látjuk őt a barátnője társaságában, de láthatóan nem érzi magát otthon. Laura kiválóan beszél oroszul, így még nyelvi akadályai sincsenek a beilleszkedésnek, sokkal inkább egy belső feszültségről, bizonytalanságról van szó. Talán egy itt elhangzó idézet foglalja össze a legjobban Laura útját: „ahhoz, hogy menekülj, nem azt kell tudd, hogy hová tartasz, hanem azt, hogy mi elől menekülsz”. Ő maga is azt keresi, hogy mi elől menekül, amire valamelyest rávilágít a hosszas vonatút és a Ljohával való viszonya, bár soha nem lesz egyértelmű, hogy pontosan mi is a problémája. Az idézetre a film vége is jól reflektál, hisz a sziklarajzokat nézőként nem is látjuk, nem az úti cél volt fontos, ez csupán ürügyként szolgált.

A szereplőkről nagyon kevés konkrétumot tudunk meg: Ljoháról csupán annyit, hogy egy bányában dolgozik, Lauráról pedig azt, hogy Moszkvában tanul, ennek ellenére az egymáshoz való viszonyukból, az apró gesztusokból, beszédmodorból bőven lehet következtetni arra, hogy milyen világból jönnek. Mindenképp dicséretes, hogy életrajzi adatok és mélynek tűnő, családi viszonyokat kitárgyaló, pszeudointellektuális dialógok nélkül kel életre a két szereplő. A filmre általában jellemző ez a fajta minimalizmus: nincsenek igazán drámai helyzetek, cselekményében nagyon egyszerű és visszafogott, a két szereplő között is alig történik valami, de mindezzel együtt nem unalmas, ritmusában nagyon következetes. A film egészét mindenképp a két szereplő erős hitelessége, valamint a sajátos hangulat tartja mozgásban: van egy mindent belengő, általános és valahol kellemes melankóliája A 6-os számú fülkének.

Laura és Ljoha viszonya egyáltalán nem válik szexuálissá, de még szinte romantikussá sem, talán a felszabadító a legjobb jelző rá, mintha két ember valamiféle közös boldogtalanságban találna egymásra. Kapcsolatuk nem intellektuális síkon mozog, ami feltehetően az egyik oka annak, hogy a nő átadja magát az egésznek: az első jelenetben látott hangulat teljes ellentéte annak, amit Ljohával megtapasztal, de úgy tűnik, pontosan erre volt szüksége. A férfi pedig a maga sérült módján és a maga sajátos kommunikációs eszköztárán keresztül fejezi ki a törődést, az intimitást.

Mindeközben itt is jelen van a kultúrák és határok találkozásának toposza, és nem nehéz politikai párhuzamokat vonni, de szerencsére a film nem erőlteti ránk ezeket az értelmezési lehetőségeket, a történet jóval kisebb léptékű és emberközelibb, miközben bőven nyitva hagyja a nagyobb kontextusokra való reflektálás lehetőségét is. A 6-os számú fülke mindezzel együtt nem egy filmnyelvi úttörés vagy letaglózó hatású mozi, sokkal inkább egy csendes hangulatfilm, némi kilencvenes évekbeli nosztalgiával, kiváló színészi alakításokkal, szinte tapintható és szagolható képekkel.

A 6-os számú fülke (Hytti nro 6/Compartment No. 6), színes finn–orosz–észt–német film, 107 perc, 2021. Rendező: Juho Kuosmanen. Forgatókönyvíró: Juho Kuosmanen, Andris Feldmanis, Livia Ulman. Író: Rosa Liksom. Operatőr: Jani-Petteri Passi. Vágó: Jussi Rautaniemi. Szereplők: Jurij Boriszov, Seidi Haarla, Valerij Nikolaev, Julija Aug, Dinara Drukarova.

‍