.svg)
Bő két óra alatt a Stuart Mária szembesíti a nézőt azzal, hogy a történelem olyan gépezet, amely végül legfőbb szereplőit is elpusztítja. A pusztulás közelsége pedig már az első pillanattól érzékelhető a színpadon, a színpad elejére helyezett díszletelem, egy szemét olykor lehunyó női fej nem csupán jelzi az elkerülhetetlent, de azt is, az elkerülhetetlen, a sorsszerű, az előre megírt forgatókönyv szerinti az, ami az előadást mozgatja. Ezért, tulajdonképpen, nincs esély a fejlődésre, nincs esély a változásra, egész egyszerűen: nincs esély. Csak szerepek vannak és azok változatai, de előbb-utóbb a történelem minden szereplője eltűnik a színről. Mint ahogy a színrevitelkor eltűnt az eredeti Schiller-dráma számos szereplője is. Tehát amikor a börtönében senyvedő címszereplő a komornák hiányát rója fel fogvatartóinak, kétszeresen is szót emel az „eltüntetések” ellen. A szöveg ilyetén történő meghúzása kapcsán egyébként nincsenek ellenvetéseim, a következmények azonban egyértelműek.
Amit látunk, már nem történelmi dráma, mert nem egy udvari sokaságot látunk, a 16. századi királyi udvarban élőket, csupán a legfőbb szereplőket, pontosabban szólva: a legfőbb áldozatokat. Mire a történet a színpadon elkezdődik, tulajdonképpen minden drámai idő lejárt, már a hatalmi játszma vége után vagyunk. Jól tudni, hogy Stuart Máriának az előadás végére meg kell halnia. Az ítélet és annak végrehajtása folyamatosan ott lebeg a szereplők feje fölött, a remény az előadáson túl van, a nézőtéren kezdődik, a színház falain túl lehet talán rátalálni.
Nem történelmi dráma – két nő drámája ez. Két nőé, akit öt férfi vesz körül. Az öt férfi, annak ellenére, hogy önálló, jól egyénített karakterekről beszélhetünk, a gépezet egy-egy eleme csupán, ők azok, akik a börtön falait tulajdonképpen létrehozzák, nem csupán Stuart Mária, a skótok királynője számára, de Erzsébet számára is. Ők a közvélemény, a közvélekedés, a vért kívánó tömeg. Együttesen azok, mert egyébként, ha csak egy századmásodpercre is, de mindannyian megpróbálnak enyhíteni a helyzeten, valamiképpen megmenteni a skótok királynőjét, de együtt és együttesen mindegyre a börtön falait erősítik, a halálos ítélet végrehajtását hozzák egyre közelebb. Férfiak és nők tragédiája zajlik tehát a nézők szeme előtt, még akkor is, ha ebben az előadásban a férfiak csak mellékszereplők. Mellékszereplő voltukban tragikusak. A nők tragédiája pedig éppen az, hogy főszerepre ítéltettek, mert a férfiak csupán mellékszereplők.
A gépezetet látjuk működése közben, a forgandó szerencsét – forgása közben. A halál felé haladó királynőt, Stuart Máriát (Imre Éva), és a királynői mivolt halálos veszedelmekkel járó voltát tisztán látó Erzsébetet (Tőtszegi Zsuzsa). Sorsuk közös tehát. A királynői mivolt egyik állapotából haladnak egy másik állapot felé. Egyikük már nem bír igazi hatalommal, míg a másik még nem birtokosa teljes egészében a hatalomnak. Mária már megcselekedett mindent, Erzsébet a szemünk előtt veszíti el ártatlanságát. Erzsébet még kihívó, Mária már nem az. Kezdem is hiányolni Imre Éva szerepmegformálásából a férfiakat ujja köré csavaró királynői díva érzékiségét, amikor az egyik jelenetben Mária a főkincstárnokra pillant. A főkincstárnok, az addig erősnek és határozottnak tűnő Wilhelm Cecil (Bács Miklós) hirtelen elbizonytalanodik. Éppen a halálra ítélt királynő tekintetében megvillanó érzéki kisugárzástól. Ez Mária legérzékibb gesztusa, egyébként, a többi jelenetben inkább egy halára ítélt szüzet látunk, pedig egyértelmű, hogy korábbi életmódjával a társadalmi szokásrenddel teljesen szembefordult, vér is tapad a kezéhez. Mindebből sokáig semmit sem látni. Az első jel, amiből sejteni lehet, hogy kicsoda, illetve ki volt Stuart Mária – az előbb említett, a főkincstárnokra vetett tekintet. Fontos, hogy mindez tekintet által történik, nem gesztusok vagy mozdulatok által.
Az előadás egyik legerősebb momentuma ez, ahogy Mária századmásodpercek alatt, egyetlen villanás erejéig ismét teljhatalmú úrnővé lesz, a gépezet meghatározó eleme, a főkincstárnok pedig összeomlik. Imre Éva és Bács Miklós nagyjelenete ez a villanás, annak okán is, hogy a megingás századmásodperceit viszont Bács Miklós úgy tudja érzékeltetni néhány rezzenéssel, a hang és hangsúly alig érzékelhető, mégis metsző töréseivel és törésvonalaival, mintha ez a megbicsaklás, pillanatnyi összeomlás hosszú percek alatt történne meg. Villanásnyi idő, jeles színházi pillanat. A férfiak egyike, a főkincstárnok, éppen összeomlása által, itt tud erős férfiként jelen lenni.
Hiába, hogy egyenruhában lépnek színpadra, tehát egy erő(szak)szervezet tagjaiként, amikor egyénként nyilvánulnak meg, felszínre törnek az egyéni „hiányok”. Az, hogy a Mária őrzésével megbízott Amias Paulet lovag (Bíró József) legfőbb lovagi elfoglaltsága a kötögetés, Robert Dudley gróf (Szűcs Ervin) is híjával van a lovagiasságnak, nem hű Máriához, nem tart ki mellette, és Erzsébethez sem, amikor a szűz királynő mítoszát rombolja nyílt színen, a Bács Miklós által megformált főkincstárnok sem tud végig szilárd, megingathatatlan maradni. Valamelyest kivételt képez a Viola Gábor által megformált Georg Talbot, karakterén mégiscsak átsugárzik a határozottság, az arra való törekvés. A határozottság, a cél pontos ismerete még Mortimer (Bodolai Balázs) esetében is valamiféle bizonytalansággal együtt jelenik meg. Rendezői szándék ez. Így történhet, hogy a gyengébbek, az öt férfi által megnyilvánuló társadalom tartja fogva a királynőket. Akik összecsapnak ugyan a nyílt színen, de nincs igazi győztes, nincs igazi vesztes sem. A két (király)nő „párbajában” Mária bizonyul erősebbnek, már-már legyőzi lelki szempontból Erzsébetet. Éppen a megmutatkozni engedett erő okozza Mária vesztét, teljesen magára hagyottan is veszélyt jelent az új uralkodónőre.
Feszes, jól megkomponált jelenet ez (a pontos, szinte mértani szerkesztés jellemzi az előadás fényeit, távolságtartó videóit, kimerevített képeit, képi idézeteit, utalásait, fémesen egyszerű díszletelemeit), éppen e jelenet világít rá arra, hogy a két nő drámája nem jelenítődik meg kellő hatékonysággal, nem annyira erős, mint amilyen lehetne. A környezet, az öt férfi fenn jelzett gyenge volta, hogy az előadás koncepciója szerint ők csak a gépezet elemei, ez az oka annak, hogy a két nő drámáját nem tudja kihangosítani a háttér. Amit a rendezés nyer a férfikarakterek gyengítésével az előadás üzenetének szintjén, azt veszíti el némiképpen a két nő drámájának „hangosítása” kapcsán. A gépezet működésének látványa iszonytató így is.
Még szerencse, hogy csak játék volt az egész, akár az előadást lezáró „improvizáció”.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Schiller: Stuart Mária. Rendező: Diego de Brea. Szereplők: Tőtszegi Zsuzsanna, Imre Éva, Viola Gábor, Szűcs Ervin, Bács Miklós, Bíró József, Bodolai Balázs. Dramaturg: Gyarmati Kata. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Díszlettervező: Diego de Brea. Fényterv: Groza Romeo. Videó: Buksa Péter. Rendezőasszisztens: Viola Andrea. Előadás-vezető: Albert Enikő.
