Egyed-arcél

Figyelmeztessen maga a szerző:
„… a romániai magyar kultúrában létezik egy furcsa viszony az alkotókkal, az értékekkel kapcsolatban – ameddig közöttünk élnek az emberek, jól-rosszul igyekszünk tudomásul venni a teljesítményüket, de aztán történik valami (megszűnik a személyes jelenlét, elvándorolnak, meghalnak), és ettől kezdve óriási a veszélye annak, hogy eltűnik az életmű is.”1
És sajnos történt valami. Ebben a helyzetben vagyunk. A szerzőnek megszűnt a személyes jelenléte, elvándorolt, meghalt – kinek az ízlése szerint. Ez pedig különös nyomás alá helyezi a recenzióírás tényét. Recenziót írni egy szerző utolsó és főleg a halála után megjelent könyvéről kicsit mindig a nekrológírás fele tolja el a munkát. Főleg akkor, ha a recenzió írója a szerző tanítványának nevezheti magát, amely viszonyt még lehet és kell is fokozni, hiszen azt érzem, itt többről van szó, mint egyszerű tanár-diák kapcsolatról, amit csak egy régies, elrongyolódott, vallomásszerű megfogalmazással tudok visszaadni, miszerint: Egyed Péter alakjában életem egyik, különben nagyon ritka hősét tisztelhettem. Tisztelhettük, teszem hozzá, mert azt gondolom, nem egyedül vagyok ezzel, hiszen az elmúlt évtizedekben generációm és még számos más generáció tagjai számára vált viszonyítási ponttá Egyed Péter.
Mert valahol ez a hős. Példa, mérték, viszonyítási pont, de leginkább jelenlét, tartás, amire figyelni kell, ami meghatároz, ami végigkísér egy életen át. Nem egy ájult tiszteletről van itt szó. Sokunknak volt vitája Egyed Péterrel, a saját szerepével, gondolataival, ahogy például engem is sokáig zavart tanári stílusa, amit sokszor homályosnak, rejtélyeskedőnek éreztem. De az sohasem kérdőjeleződött meg, hogy ő a szellem szuverén embere, aki saját maga vívódásain, ellentmondásain keresztül folyamatosan egy magas szintű szellemi tevékenységet visz színre, mutat fel, aminek során nem csak az általánost, az univerzálist fogja faggatóra, hanem ugyanannyira a regionálist, az itthonit is.
Otthon lenni a kultúra egészében – azt hiszem, ez a legfontosabb jellemzője annak a nagy generációnak, amelynek egyre több tagja hagy itt bennünket mostanában. A kommunizmus zárt világából érkezve ez a generáció valóban a kultúra egész gazdagságát szívta magába, építette be sajátos szellemi habitusába, egyénenként megnyilvánuló, összetéveszthetetlen stílusába, hogy később visszasugározhassa, megoszthassa másokkal. Ehhez képest mi, későn érkezettek, legfeljebb szellemi pancserek, örök keresők, tévelygők vagyunk, jó esetben intézményes hadállások mögé rejtőző szakbarbárok, akik számára a kultúra széles spektrumának értékei már nem magától értetődőek, nem evidenciák. Egyed Péter ezek közül az alakok közül is kiemelkedett. Hiszen ő valahol az egész erdélyi magyar kultúra vigyázó őre volt. Egyszemélyes intézménye. Aki számára filozófia, irodalom, képzőművészet, társadalomtudomány mind figyelemre méltó tevékenységnek bizonyult, hiszen bennük az a szellem artikulálódott, aminek hieroglifáit Egyed Péter szívós türelemmel és alapossággal szerette fejtegetni.
S azt hiszem, a fejtegetésen van itt a hangsúly. Ami kijelöli Egyed Péter szellemi helyét is, amit az itt tárgyalt utolsó kötet szempontjából is fontos megjelölni, körülírni. Az ész hieroglifái – egyik kötetének címe világosan jelzi ezt a helyet. Egyed Péter a modernitás gondolkodója volt, aki azonban folyamatos kitekintéssel van a posztmodern gondolkodói teljesítményekre. Ő az ész, a ráció megrendülése, sőt felbomlása után sem mondott le arról, hogy ennek a megtépázott észnek a nevében gondolkodjék. Úgy kérdezett rá az ész lehetőségeire, határaira, hogy sohasem adta fel hadállásait, erőforrásait, ennyiben a régi auktorok teljesítményei, habár világosan látta korlátaikat, mindig viszonyítási pontként szolgáltak számára. A rejtélyeskedő, kibogozható ész izgatta. Ugyanakkor nem volt filozófiája. De kinek is van filozófiája manapság? Témája annál több. Sőt, nemcsak témája, hanem észjárása is. Tanulható, tanítható észjárása. Bármelyik szövegét olvassuk, egyből világosan bomlik ki ez az észjárás. Ő filozófiai problémákat, gondolkodói feladatokat érzékelt mindenütt. Amelyeket valószínű, úgy fogott fel, mint egy szétterített térképet. Nem érezte feladatának, hogy megoldja a problémákat, de azt sem, hogy teljesen bejárja ezt a térképet. Ehelyett azokat az optimális gondolkodási útvonalakat kereste, amelyek átvágnak ezen a térképen. Lenyeste az elágazásokat, a gondolatmenetét mindig a lehetséges távhoz fazonírozta, a hagyományt pedig csak annyiban használta, amennyiben az eligazodást szolgálta. Minden szövege megannyi jól karbantartott gondolati út, letisztázott fogalmi csomópont. Miközben mégsem csak egy higiénikusan megtisztított gondolati vázat kapunk szövegei végére. Ugyanis a szövegekben ott vannak elszórva azok a gondolati sziporkák, a csak rá valló szellemi furfang eredményei, egy olyan ember érzékenységéről árulkodva, aki az ész paradoxonjainak, rövidzárlatainak a világában is otthonosan cselez.
És most rátérhetek az utolsó kötetére. Amit a szerző nem láthatott már kiadva, habár még utolsó erejével maga állított össze az utóbbi hét-nyolc év már megjelent tanulmányaiból, konferencia-előadásaiból, esszéiből.
Szokásos Egyed Péter-kötet, mondhatni. Amely jelző természetesen nem pejoratívan értendő, hanem a szellemi színvonal, tágasság jelzésére szolgál. Ilyen, amikor a szellem számtalan irányba kipróbálja magát. A könyv négy plusz egy ciklusa különböző gondolati köröket próbál lefedni. Az első rész tudatfilozófiai és ehhez szorosan kapcsolódó fenomenológiai érdekeltségű szövegeket tartalmaz, amelyek a tudatosság, az akarat, a bizalmatlanság, a vágy és a tudat összefüggésének csomópontjait fésülik egybe. A második rész metafilozófiai jellegű, és a filozófia önértésével kapcsolatos kérdések köré szerveződik. Legtöbb tanulmány a fogalomhasználat kérdésére fókuszál, de kiemelendők a filozófia képhasználatával, a verbális képek státusával, a nyelvi képalkotás lehetőségeivel kapcsolatos fejtegetések. A harmadik rész szövegei a politikafilozófia területéhez tartoznak. Nagyon jelentősnek tartom a „politikai hazugság” természetét taglaló gondolatmeneteket, meg annak a „hazugságfelhőnek” az elemzését, amelyben, követve a politika világát, mindannyian tartózkodni kényszerülünk, és ha ez tartós, akkor, ahogy az Egyed Péter által idézett Ion Vianu is mondja, meg is betegedünk. A negyedik rész az erdélyi magyar filozófia történetével kapcsolatos tanulmányokat tartalmaz, elsősorban Sipos Pál, Böhm Károly, Tordai Zádor életművére koncentrálva. A többnyire csak filozófiatörténeti jelentőségű teljesítmények Egyed Péter szellemtörténeti fejtegetéseiben, még ha legtöbbször csak követő módban is, de betagozódnak abba a tágasabb filozófiai környezetbe, ahol az irányadó gondolkodói teljesítmények születtek meg. Valamiért elhisszük Egyed Péternek, hogy voltak idők, amikor a szellem otthonosabban mozgott tájainkon.
Ahogy már megszoktuk Egyed Pétertől, elképesztő olvasottság, tájékozottság jellemzi a szövegeket, az anyag megragadásának és feldolgozásának precizitása, pedantériája. A tanulmányok a filozófia egész regiszterét használják, a jelentős történeti és gondolati teljesítmények mind fel vannak sorakoztatva a problémák artikulációja érdekében. A filozófiai analízisek a régmúlt teljesítményeiben mindig megtalálják az előremutató elemeket, ennyiben színre viszik a filozófia évezredeken át tartó nagy párbeszédét is. A filozófusokat leginkább példáikon keresztül lehet megérteni, szokták mondani. Ez a példálózás Egyed Péter szövegeire is jellemző, a példák sokasága pedig világosan jelzi, hogy ezeket a szövegeket egy olyan ember írta, aki nem csak gondolkodott, hanem figyelt is.
Szellem és környezet – jelzi a kötet némileg régimódi címe. A borítón egy ókeresztény mozaik részlete található, amelyről egy tágra nyitott szem néz ránk merően. Kívülről látni önmagunkat – a filozófia mindig erre a szellemi bűvészmutatványra próbált vállalkozni, miközben tudatában volt annak, hogy a szem sohasem láthatja önmagát. Ez a lehetetlen küldetés azonban mindig aktuális. És aktuális marad nekünk, erdélyieknek is. A szellemi higiéniánk biztosítása, az ész, a fogalmaink karbantartása mindig feladatunk lesz. Az idolumok, a hamisságok piacán állva ezért kell ezután is fellapoznunk Egyed Péter filozófiai jellegű könyveit.


Egyed Péter: Szellem és környezet II., Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2018.

1 Egyed Péter: Baász-arcél. In. Egyed Péter: A jelenlétről, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1997, 161.