Egy szerencsés ember

Lövith Egon Marc: Absztrakt torzó [1960-as évek]

Vígh-Bálintkó András már korán reggel kiállt az országút mellé. Nemsokára jött egy teherautó, s felvette. Így hát mintegy másfél óra múltán ott volt a városban, a megadott címen: egy hársfaillatú, csendes utcában, egy öregecske, de takaros kertes ház előtt. Becsengetett. „Az újságban megjelent hirdetés ügyében jöttem” – mondta a csengetésre előslattyogó nagydarab, tömött, pirospozsgás arcú asszonynak. A nő alaposan szemügyre vette, majd bólintott, s beengedte az udvarba. Végigmentek a kurta gyalogjárón, felmentek a kőgrádicson, beléptek az üvegezett verandára. Innen két ajtó nyílt a házba. Az egyik barnára, a másik fűzöldre festve. Az asszony kinyitotta a fűzöldre festett ajtót, fejével intett a férfinak, hogy lépjen be, majd azt kívülről becsukta.
Vígh-Bálintkó András egy hodálynyi, picikét homályos szobában találta magát. A szoba közepén egy irdatlan nagy, tömör asztal trónolt. Az asztalnál, szemben a bejárati ajtóval, két öreg, egy apóka és egy anyóka üldögélt, szorosan egymás mellett, mint a gyermekek a kinőtt iskolapadban. Takaros, törékeny kisöregek voltak, s felettébb hasonlítottak egymásra. Például abban is, hogy mindkettőjüknek olyan aprócska feje volt, amilyet Vígh-Bálintkó András még soha életében nem látott felnőtt emberen. Hajuk piheszerű volt és hófehér, arcuk bőre ránctalan, finom és enyhén rózsaszínű. Finom, szintén ránctalan bőrű kezecskéik az asztalon feküdtek, szófogadóan, mozdulatlanul. Vígh-Bálintkó András illendően köszönt, a két öreg bólintott, s mosolygott. Vígh-Bálintkó András kedvtelve nézegette a két, apró fejű, takaros öreget, s határozottan kedvesnek találta mindkettőjüket. Aztán körültekintett a hatalmas helyiségben, s kissé meglepődött azon, hogy a teremnek is beillő szobában a terebélyes asztal az egyetlen bútor, na és persze még az a két szék, amelyeken az öregek üldögéltek. A padló is csupasz volt. Mivelhogy a két öreg egy szót sem szólt, végül is Vígh-Bálintkó András törte meg a csendet. „Az apróhirdetésre jöttem, amit az újságba feladtak” – mondta, s azzal elővette a pénztárcáját, kivette belőle a gondosan kivágott, kétrét hajtott apróhirdetést, kisimította, s letette az öregek elé. Az öregek figyelmesen nézegették a papírdarabkát, majd kézbe vették, s fejüket összedugva, kétszer is elolvasták, aztán egymásra néztek, bólintottak, mosolyogtak.
Vígh-Bálintkó András is mosolygott. „Csuda jópofák” – gondolta, s meg mert volna esküdni, hogy frissen mosott-vasalt párnahuzat-illatuk van.
„Magának kellene vagy valaki másnak?” – szólalt meg aztán az apóka. Hangja puha volt, kellemes. „Nekem” – mondta Vígh-Bálintkó András. Az apóka tetőtől talpig végigmérte. „Aztán miért?” – kérdezte. „Hát…, hogy legyen – mondta Vígh-Bálintkó András. – Mert, ugyebár, az ember soha nem tudhatja, hogy mikor mire lehet majd még szüksége, s jó, ha minden kéznél van… Hát nem igaz?”
„De bizony igaz” – mondta az öregember, s az anyókára pillantott. Az anyóka is egyetértően bólogatott. „Akkor talán megnézném, hogy megfelelő-e.”
„Persze, persze – mondta az apóka –, menjen csak oda, a másik szobába – s a két szobát összekötő ajtóra mutatott –, nyugodtan nézzen körül, válogasson.”
Vígh-Bálintkó And-rás átment a szomszédos helyiségbe. Az is jó nagy szoba volt, s tele rengeteg szép színes, hosszú dobozzal. A padlón, az asztalon, a székeken, ágyakon, mindenhol doboz mellett doboz, zöld, sárga, kék, lila, piros.
„Látom, talált kedvére valót” – mondta az apóka, amikor Vígh-Bálintkó András megjelent a két szobát összekötő ajtóban kezében egy lilás színű dobozzal. „Igen, találtam” – válaszolta elégedetten Vígh-Bálintkó András, s letette az asztalra, az öregek elé a dobozt. Az apóka a dobozra pillantott, majd a férfi lábára.
„Alighanem egy kicsit nagy lesz magának – mondta aztán. – Ez itt negyvennégyes – mutatott a dobozra –, s magának, ahogy saccolom, legfennebb negyvenhármas, negyvenhármas s feles lehet a lába.”
„Legalább nem fog szorítani” – mondta kacagva Vígh-Bálintkó András.”
„Így igaz, legalább nem fog szorítani” – göcögte jókedvűen az apóka. Az anyóka derűsen mosolygott, s bólogatott egy sort.
„És tényleg ajándék?” – kérdezte Vígh-Bálintkó András, majd kissé zavartan még hozzátette:
„Merthogy a hirdetésben ez áll. De, ha nem teljesen ajándék, az sem baj, hoztam magammal pénzt is…”
„Ajándék, fiam, teljességgel ajándék. A mi ajándékunk magának. Nem mindenkinek adunk ajándékot, de maga tetszik nekünk. Maga, fiam, megfontolt, komoly, gondoskodó fajta ember, s mi szeretjük a komoly, megfontolt, gondoskodó fajta embereket.”– mondta, már-már szinte ünnepélyesen az apóka. Az anyóka szaporán bólogatott.
„Akkor én talán nem is alkalmatlankodom tovább… Nagyon köszönöm a kedvességüket.” – mondta Vígh-Bálintkó András, s indult.
„Viselje egészséggel, fiam” – mondta az apóka mosolyogva. Az anyóka is mosolygott. Mosolygott, és bólogatott aprócska fejével.
Már az ajtónál volt, amikor eszébe jutott, hogy megkérdezze: „Tessék mondani, ha meg nem sértem a kérdésemmel, honnan van maguknak ennyi…, szóval ilyen sok belőle?”
„Örökség” – mondta az apóka.
„Örökség?” – álmélkodott Vígh-Bálintkó András.
„Igen – magyarázta az apóka –, volt egy nagybácsikánk. Tőle örököltük. Ránk hagyta az egész készletét, pedig csak fényképről ismertük egymást s hallomásból. S mégis ránk hagyta az egészet. Nagyon kedves és gondoskodó hajlamú nagybácsi volt.”
Vígh-Bálintkó András a délutáni busszal érkezett haza. Ráérősen ballagott végig az utcán, hona alatt a lila színű, hosszú dobozzal. Halkan dúdorászgatott. Ha jókedve volt, mindig dudorászott. Azt szerette, ha dudorászhat.
Estefelére már mindenki tudta, beszélte a telepen, hogy Vígh-Bálintkó András egy olyan kitűnő minőségű, vadonatúj műlábat kapott ajándékba egy városi s ráadásul teljesen ismeretlen embertől, amelyik testvérek között is megér egy fejős tehenet, ha nem többet.
„Hogy egyeseknek milyen piszok szerencséjük van!” – mondta az ivóban, egy pohár savanyú bor mellett Sántha Gergő (Pici).
„Újságot is járat” – tette hozzá Benke Samu (Decka).
„A kutya is a dombra csinál, mióta a világ világ” – okoskodta Péter Mózes (Pettyes).
„Emmán így igaz. – bólogattak a hosszú kocsmaasztalnál ülő többiek. – Mindig így szokott lenni.”
„Na és aztán, mire megy vele? Itt nincs vasút, hogy valami vonat levágja a lábát. Akkor pedig mire való egy műláb? Én megmondom mire. Semmire. Flancnak, felvágásnak , nem egyébnek.”– mondta legyintve Luda Jenő (Csálé), és kifújta az orrát. Ez a Luda Jenő folyton náthás, még kánikula idején is.
„Amilyen piszokegy szerencséje van ennek az Andrásnak, a végén még vasutunk is lesz – mondta Sántha Gergő (Pici). – Meglátod, Jenci – fordult a szomszédos asztalnál egymagában ülő Luda felé –, hogy egy szép napon majd arra ébredünk, hogy fütyöl a vonat a kertek alatt. Ma nincs vasút, s holnap már van vasút.”
„Ammán igaz – bólogattak a többiek –, ma nincs, holnap van. Szokott ez így lenni.”
„De nem lesz! Miért is lenne? Kinek kell ide vasút? Megmondom én kinek. Senkinek! A nagy senkinek! – hangoskodta kivörösödve, náthás hangon Luda Jenő (Csálé). A hosszú asztalnál ülők összenéztek, somolyogtak: tudták, hogy Ludából az irigység beszél. Most is.