Egy piranói szobor előtt

Stradivari című, kissé bonyolult regényében Szántó György többször is megidézi – igaz, csak mellékszálakon – a 18. századi Észak-Itália ismert hegedűvirtuózát, zeneszerzőjét, teoretikusát, Giuseppe Tartinit. Sok érdekeset és sok fantasztikusat összehordtak róla az évszázadok során. Legismertebb műve az ún. Ördögtrilla-szonáta. A hozzá fűződő történetke (és némely regényes „vallomások”) szerint a Sátán maga jelent meg Tartini álmában, és mert sürgősebb dolga épp nem akadt, eljátszott neki egy lélegzetelállító hegedűdarabot. Felserkenvén Tartini lejegyezte az álmában hallottakat – már legalábbis amit belőlük maga is képes volt játszani –, így született meg ez a hegedűre és continuóra komponált g-moll szonáta. Voltaképpen a harmadik tétele tartalmazza a kottában külön felirattal is jelölt, izgalmas részt, amely a többszólamú játék Tartini előtt sohasem próbált bonyodalmait tartogatja a nyirettyűs számára: a felső hangon kitartott trilla alatt bontakozó dallamot, amelynek pontos kijátszása nemcsak a technikai tudás, de az ördögi ügyesség próbaköve is. (Na igen – jegyzi meg némi rosszmájú irigységgel François Castil-Blaze, a zeneműkiadással is foglalkozó muzikológus-kritikus –, a Sátán voltaképpen Paganini volt. Amihez azért nem árt szem előtt tartanunk, hogy az Európa-szerte istenített, de Castil-Blaze által kifejezetten ördögített Paganini tizenkét esztendővel Tartini halála után született, és tokkal-vonóval Castil-Blaze kortársa volt.) De ugyanilyen ellenőrizhetetlen történet az is, hogy a mintegy száznyolcvan vonós hangszer létrehozásával európai tekintélyt szerzett s a del Gesù ragadványnévvel halhatatlanná tett cremonai Bartolomeo Giuseppe Guarneri a börtönben készített volna mesterhangszert Tartini számára.

A 17. század végén még az itáliai kultúrtér szerves része volt a ma Szlovénia piciny tengerparti turistavárosaként közkedvelt Piran (olaszosan Pirano). Aki ránéz, rögtön tudja, hogy itt talján hagyományok határozták meg a városfejlődést. Szent György templomának égbe meredő harangtornya – akárha a velencei Campanile kisöccse lenne. Itt született Tartini. A ma nevét viselő főtéren magasodik egész alakos szobra, kezében hegedűvel (igaz, az évszázadok némileg meglazították a bronzvonón a bronzszőrözetet!), mint ahogy itt áll szülő- és lakóháza, a pár lépéssel távolabbi ferences templom közepén pediglen található a Tartini család márványlappal fedett sírhelye. Mi tagadás, Pirano voltaképpen Tartinivel hen­ceghet leginkább, csak hát viszonylag kevés turista hajlandó annyira megismerni, hogy aztán csillapíthatatlan késztetést érezzen művei hallgatására. Pedig nem keveset és nem is akármilyet írt! Az Ördögtrilla-szo­náta csak a legismertebb, de nem feltétlenül legjobb kompozíciója! Hegedűdarabokban, koncsertókban, vonós kamarazenében volt igazán otthon, de persze írt vokális műveket is. (Kolozsváron jobbára a nagyböjti időkben vevődött elő az eredeti gre­gorián dallamot polifón versszakokkal kombináló vegyes kari műve, a Stabat mater.)

Bár jó szülei papnak szerették volna, Giuseppe inkább jogi tanulmányokba fogott Padovában. Akkoriban fenegyerek volt, igazi botrányhős, kiváló vívóként eredetileg vívóiskola működtetéséből tervezett megélni. Titkon eljegyzett egy zenetanárnőt, akit később szülei tiltakozása ellenére feleségül is vett. Csakhogy volt egy nagybáty: történetesen Padova püspöke. Rámenős érvei hatására Tartini bevonult az assisi kolostorba. Két esztendőt töltött ott, amitől nem a ferences rend lett gazdagabb, hanem a zenetörténet. A rendházban egy paptól tanult hegedülni, korábbról sarjadt zeneszerzői ambícióit egy cseh szerzetes, bizonyos Cernohorsky táplálta.

„Hősünkkel” nemsokára már a velencei Santa Croce és San Polo negyedek határán, a Mocenigo-palotában találkozunk. Zenészként a nyilvánosság elé lép, álmélkodnak a hegedűjétákán, huszonéves kora dacára – a velencei Francesco Maria Veracini felismerése nyomán – 1721-ben kinevezik a padovai Szent Antal-bazilika első hegedűsévé. Majd kétévi prágai munkát követően Tartini 1726-ban visszatér Itáliába, és megalapítja világhírűvé terebélyesedett hegedűiskoláját. Bár korai időszakában még a tobzódó barokk stílusfordulatai dominálják műveit, idősebb korára egyértelműen a klasszicizmus előfutárának számít.

Ha arra járnak, kérem, álljanak meg a piranói szobor előtt. De ennél is méltóbb szellemi konnexió volna rövid keresés után kiválasztani és nyugalomban, szerető figyelemmel végighallgatni néhány Tartini-szo­nátát vagy -hegedűversenyt.

‍