.svg)
A Fekete aranytól a Fahéjfáig
Mindahányszor Esperanza Spalding produkcióit hallgatom, az elemi zeneélvezeten túl leginkább az eredetek/források és a tudások sokaságából letisztuló egységes, egyszerű és gazdag egyéniségben gyönyörködöm.
Bár nekünk, közép- vagy kelet-európai kultúrákba gyökerezetteknek alkalmasint egészen mást jelent az énekmondás, Esperanza Spaldinget hallgatva mégis ez tűnik a legkompaktabb fogalomnak, amellyel világát és zenészprofilját megnevezhetnénk – persze egészen más színezetben értve, mint az Odüsszeiából ismert Phémiosznál, a középkori jokulátoroknál, Tinódi Sebestyénnél vagy épp Kobzos Kiss Tamásnál. De stílusa igen távol áll az észak-amerikai énekmondás artériájától, a bluestól is. Spalding a hihetetlenül kifinomult zenei formákat bármikor képes – és főleg előszeretettel hajlandó is! – a beszédszerűségnek alárendelni. Van, hogy hallgatója hirtelenjében nem is tudja eldönteni, vajon beszél-e Esperanza vagy „már” énekel. A prózai mondatok, szószerkezetek, szavak egyik-másik spontán(nak tűnő?), többnyire „vallomásos” indítékú felvezető szövegében egyszer csak érezhetően ritmizáltak lesznek, a gondolati tagolások periodikus, verssorszerű formát határoznak meg, s a hanglejtésből is szinte észrevétlenül válhat dallam a mosolygós, törékeny és csillogóan okos Esperanza színpadi jelenésében. Ugyanakkor a szöveg nála korántsem csupán az értelmes gondolatátvitel nyelvi eszközrendszere. A scathez hasonló, de annál lényegesen tágabb funkciójú artikulált hangsorok (nálunk nem kevéssé megbélyegzőleg halandzsának mondanák) minduntalan arra figyelmeztetnek: mennyire az érzelmi fogantatású, de emberihang-alapú önközlésre támaszkodik Esperanza zenéje; milyen múlhatatlanul fontos, hogy a dallammal – vagy annak dacára is – beszéljenek, susogjanak, jajgassanak, mondikáljanak, akár gügyögjenek hozzád. Másfelől azonban az utóbbi években Spalding dalszövegszerzői, sőt kifejezetten költői munkássága is egyre hangsúlyosabb lett. Lelki, de nem lelkiző, intellektuális, de nem körmönfont, gyakran ellentétekkel felrázó szövegei mindinkább a keleties eszményű bölcsességi irodalom felé közelítenek.
De vissza a sokszerűséghez! Nálunk, ahol a származási nemzetiség (etnikum) kulcsfontosságú áldás vagy átok, nehezen illik elképzelni, mekkora kincsesház lehet messzi vidékek „véreinek”, nyelveinek és kultúráinak összefolyása. Márpedig Spalding apai oldalról afroamerikai, anyai ágról ír-spanyol-indián felmenőktől született, szellemi beállítottsága is ezt a színes bőséget tanúsítja. És ugyanilyen változatos a zenébe való életre szóló beszervesülése is. Amikor énekelni halljuk, eleven, pillanatnyi, fontos és szép közlendőit pedig maga kíséri – bravúrosan! – bőgőn, elektromos vagy akusztikus basszusgitáron, jusson eszünkbe, hogy gyerekkorában hegedülni, klarinétozni és oboázni tanult! Ha pedig épp nem angolul énekel, akkor ugyanolyan jól spanyolul, franciául vagy portugálul. De bármely nyelven is vagy bármilyen orkesztrációval: a lelki, értelmi és zenei gazdagság, az adás gesztusának kiművelt nagyvonalúsága teszi annyira vonzóvá színpadon, hanglemezen, klipen – vagy akár a Fehér Házban vagy a Nobel-díj-átadáson.
Érdekes arra is felfigyelni, hogy miközben a maga írta, zenévé átlényegülő gondolati líra az egyre kristályosabb tisztaságigénnyel, az elvontság árán is érvényesülő lényegkereséssel győz meg, Esperanza Spalding zenei nyelve – bár a gazdagon elágazott jazz eszközeit hasznosítja – egyre távolodik a klasszikus értelemben vett jazztől. Érdemes számot vetni vele: tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor a nagyközönség megismerte, mennyire imponáló volt az a stílus és perfekcionizmus, amellyel valóságos vérátömleszést hajtott végre bizonyos „nagypapás” jazz-válfajokban, mennyire csodálnivaló volt az, ahogy a jazzhez technikailag is értett. Ma világsztárként, tapasztalt zeneszerzőként, egyetemi tanárként a még mindig tini-lendületű Esperanzát már a jazz esszenciája foglalkoztatja – amennyiben éppen az alkalmas a kifejezésre. Valahogy úgy tűnik, Spalding útja a szabad jazz vagányságától egyre inkább a műfajilag/zenenyelvileg besorolhatatlanul egyéni lírai énekmondás felé vezet. A jazzvokál klasszikus hagyományait már rég maga mögött hagyta, miközben énektudása a legeredetibb, legkötetlenebb formák inkarnálásában is fenomenális. Zenét hoz létre – mindenestől: elképzelve, álmodva, írva, producerként, hangszeresként és vokalistaként, úgy tűnik, mindenre képes.
