Egy mű (f)elismerése

„Aki nekünk ezeket a közös és összhangzó imádságokat ajándékoztad, s azok kérelmeit, kik a te nevedben ketten vagy hárman egyetértenek, meghallgatni ígérted; most is tenmagad, Urunk, teljesítsd szolgáidnak javukra szolgáló esedezéseit! Add, hogy a jelen világban igazságodat megismerjük, a jövendőben pedig ajándékozz nekünk örök életet!…” A keleti kereszténység egyik legfontosabb „istenközösségi művének”, az Aranyszájú Szent János-­liturgiának a II. antifónájában hangzik el – a záró könyörgésben – ez a definitorikus szöveg. Az égi ajándékozás, a fundamentumra való hivatkozás („a te nevedben”), az egybehangzás, a kegyes teljesítés reménye, a folyamatosan kétirányú kommunikáció mind és együtt a liturgia spiritualitásának kulcsaként érthető.

Az aranyszájúnak (Khrüszoszto­mosz) mondott Jóánnész (398 és 404 között I. János néven konstantinápolyi pátriárka) szent és isteni liturgiája biblikus és Antiókhiában uzuális egyházi szövegekből összeállított mise. A 4. század végén kompilálták, de a későbbiek során újabb énekek, imák hozzáadásával továbbfejlődött. Ma használatos formája a 12. század táján alakult ki. Három fő része van: a proszkomidia (előkészület), a hittanulók és a hívők liturgiája. A Khrüszosztomosz-liturgiát – évi huszonöt nap kivételével – mind a négy bizánci rítusú patriarkátusban egész éven át végzik.

Bensőséges tekintélye folytán természetesen a szlávok körében is elterjedt. Az egyházi tónusok folyamatos használata mellett északi szláv zeneszerzők egész sorát ihlette meg; közülük nevezetes a Khrüszoszto­mosz-liturgia Csajkovszkij-féle műzenei változata vagy a Mikola Dmitrovics Leontovicsé.¹

A legkedveltebb mégis Szergej Rahmanyinov műve – manapság. Miután amerikai turnéjáról visszatért, 1910 júliusában ivanovkai dácsájában írta az Aranyszájú Szent János-liturgiát (op. 31). Egy Nyikita Morozovnak küldött levelében árulta el művéről: „Régtől fogva gondolkodom a liturgián, és sokáig próbálkoztam megírni. Mégis valahogy véletlenül kezdtem el dolgozni rajta – de hirtelen lenyűgözött. Aztán nagyon gyorsan befejeztem. Régóta nem írtam semmit ilyen élvezettel.” Még azon frissiben, 1910. november 25-én mutatták be Moszkvában a szinódusi kórus előadásában, koncert formában. Az orosz egyházi hatóságok felől azonnal méltatlankodó-fenyegető felszólamlások érkeztek amiatt, hogy a műben „a modernizmus ütötte fel a fejét” (ha a pravoszláv egyházzenei hagyományt vonatkoztatási rendszerként választva kritikus füllel hallgatjuk, ezt magunk is csak megerősíthetjük!), ezért számos egyházi elöljáró mereven elutasította a Rahmanyinov-opusz liturgikus alkalmazásának lehetőségét. Szerzőnk azonban sokkal nagyvonalúbb volt annál, hogysem magyarázkodásba vagy rábeszélő huzakodásba bocsátkozzék. A maga részéről a továbbiakban semmit sem tett a mű népszerűsítéséért – így az hamarosan tetszhalálba is szenderült.

Pedig remekmű! Mai hallgatója számára annak az érzékeny, lelkiismeretes arányításnak a példája, amelynek révén szerzője az északi szláv ortodox spiritualitás feltétlen hűsége mellett kísérelt meg a maga utánozhatatlan hangján szólni. Iskolázottságát és zeneszerzői elkötelezettségét tekintve Rahmanyinov „nyugatisága” (modernsége – ahogy akkoriban ezt értették) minden vita fölött áll, de neveltetése és lelkülete kifejezetten ortodox volt. Ezt a kettősséget jelenítette meg egyébként a Rahmanyinov-féle Aranyszájú-liturgia Magyarországon liturgikus keretek között elsőként létrehozott interpretációja,² amelynek mentén Philipp György karnagy elmondta: az általa koncipiált Khrü­szosztomosz-liturgia mintegy ötvözi az egyfelől nyugati-európai stílusú, másfelől meg „oroszos” előadási hagyományt.

Hogy az ortodox egyház cenzori attribúciójú tisztségviselőinek megjegyzései mély nyomot hagytak Rahmanyinovban, azt az is mutatja, hogy az öt évvel később született másik teljes liturgia (az Éjszakai virrasztás, op. 37), amelynek hangzati arculata kevesebb hangnemi és komponisztikai izgalmat rejt, sokkal inkább belesimul a liturgikus hangzáshagyományba. Tekintve, hogy a Khrüszosztomosz-liturgia akkoriban, az 1910-es években csendesen a háttérbe húzódott, nem csoda, hogy az Éjszakai virrasztás jótékonyabban járult hozzá kórusszerzői megítéléséhez.

Ma már teljes értékű közkincs a Khrüszosztomosz-liturgia Rahmanyinov-változata. Dicsőítés és bűnvallás, hála és kérés, a felajánlás és az elfogadás gesztusai mind megszólalnak – természetesen a zenei gondolatok nyelvén is. S ez talán sokkal meggyőzőbb is arra nézve, hogy szerzőnk értése belső és bensőséges, mintegy a korai orosz liturgikuszenei gyökérzetre való visszautalás leginteriorizáltabb csúcspontja.

Jegyzetek

¹                  Leontovics műve az első népnyelvre – modern ukránra – komponált Khrüszosztomosz-liturgia volt. A szerzőt egyébként az ukrán ortodox egyház vértanúként tiszteli (egy szovjet ügynök gyilkolta meg 1921-ben).

²                  2013. április 1-jén, húsvéthétfőn a budapesti Avilai Nagy Szent Teréz plébániatemplomban görögkatolikus szent liturgiát vezetett Kocsis Fülöp püspök, az énekszolgálatot Philipp György irányításával a Szent Efrém Kórus végezte.

‍