Egy kolozsvári kilenc-tizenegy

Rácmolnár Sándor: Kettős idő
Maxim Vengerov és Polina Oszetyinszkaja szeptember 11-i kolozsvári koncertje a klasszikus zene nemzetközi világában tájékozottak közül sokaknak volt teofániával felérő esemény. Belátom, a teofánia, azaz istenjelenés erős, sőt bombasztikus szó e helyen. A Vengerov-koncertet övező várakozásteli lelkesültség, a világklasszis kolozsvári zenélését megelőző, bizsergő szüszpansz, majd a partnerével együtt könnyedén átnyújtott élményajándékot kísérő endorfináradás mégis valamiféle elvárt és bekövetkezett lélekújulást jelentett.
Vengerov részéről Kolozsváron elsőként. De nem először, sőt nem is másodjára jár Romániában. A kolozsvári koncert egyik csúcspillanata kétségkívül Enescu 2. hegedű-zongora-szonátája (f-moll, Op. 6.) volt. Ezt a szonátát pedig Vengerov már játszotta erretájt, jelesül az Enescu-fesztivál 2017-es kiadásának egy bukaresti estéjén. „Nem célom a színpadon, hogy az emberek azt mondják: érdekes értelmezés volt – mondta Vengerov egy interjúban. – Inkább azt szeretném, hogy a közönség jobban érezze magát egy napig, úgy érezze, hogy átélte a spiritualitást.” Ezúttal, az Enescu-kettősszonáta kolozsvári megszólalásakor Vengerov és Oszetyinszkaja maximalizálta a hangszerek szerzőileg kínált/elvárt egyensúlyának élményét, a partnerség maradéktalan célazonosságában is testet öltő lelkiséget. Hegedű és zongora egyenértékűsége épp olyan hitelesen vált valóra, ahogyan Enescu vagy Brahms alkotói-eszmei szándékában e partnerség él. Nem, egyáltalán ne gondoljuk, hogy a nagy német zeneszerző és Enescu közötti rokonítás erőltetett! Enescu nemcsak ismerte Brahmsot, de azonos szinten is állt vele zenei és szellemi értelemben egyaránt – csakhogy Brahms nem volt hegedűs. Mindehhez a Brahms-szakértőnek is beillő Vengerov a maga Enescu-interpretációja kapcsán ezt teszi hozzá (egy Claudia Spătărescu által kért interjúban): „tudom, hogyan játszotta Enescu e szonáta minden egyes hangját. Számunkra, hegedűsök számára Enescu a legérdemibb »zenei atyák« egyike. Ha kétségeink támadnak egyik-másik zenei passzus előadását illetően a hegedűirodalomból, a legokosabb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk az Enescu-felvételeket.”
A teljesség igénye nélkül – olvassuk gyakran felsorolások szabadkozó prológusaként. Nos, Polina Oszetyinszkaja zongorajátéka egy pillanatra sem mond le a teljesség igényéről. Vérbő interpretátor, temperamentuma, dinamikája, érzelmi gazdagsága, olykor zavarba ejtő színessége ámulatot kelt. De hát persze! Amolyan „wunderkind” volt, aki mára világszerte kedvelt, igényelt zongoraművésszé érett. Sőt író is! – 2008-as önéletrajzi alapú regénye bestseller lett. Oszetyinszkaja védjegye mégis a sajátos koncertprogram-szerkesztés: klasszikus és kortárs szerzők műveinek párhuzamosító/ellenpontozó összeállításaival tűnik ki. És persze gyakran játszik posztavangárd szerzőktől (Valentyin Szilvesztrov, Leonyid Deszjatnyikov, Vlagyimir Martyinov, Georgs Pelēcis, Pavel Karmanov stb.). Autonóm személyiség, autonóm muzsikus.
Hovatovább közhelyszámba megy, hogy az orosz zenei iskolák – általánostól akadémiáig – a fegyelem és a kiképzőtábori dolgoztatás kíméletlenségig menő következetessége folytán termelnek ki világraszóló zenészeket a pusztán tehetséges gyermekekből. A novoszibirszki születésű Vengerov, bár fiatal korától Izraelben lelt új otthonra, jórészt megerősíti ezt. A kezdeti hegedűtanulás olyan volt számára, mint egy versenysportra való folyamatos edzés. Még 1981-ben Moszkvába költözött a nagyszüleihez, és a Csajkovszkij Konzervatóriumhoz kapcsolódó Központi Speciális Zeneiskolában tanult. (Felvételi vizsgáján Mendelssohn Hegedűversenyének I. tételét játszotta, hétévesen.) Aztán később, zeneakadémia után – és persze már nem „kiképzőtábori” rendszerben! – Barenboim és Rosztropovics mentorálta, miközben Vengerov sorozatban nyerte a világversenyeket, az ösztöndíjakat és a lemezcégek nagydíjait. De nem ragadt be a kottazenészek közé, improvizálni is tanult Didier Lockwood irányításával. Majd karmesteri tanulmányokat folytatott. S aztán az oktatás! 2000 és 2005 között a Saarbrückeni Egyetemen hegedűprofesszori státusban tanított, azután a svájci Menuhin Intézetben, majd a londoni Royal College of Musicban. Oktatói munkáját – s ez némileg meglepő – gondolkodás nélkül az előadói karrierje fölé helyezi. Derűje, nyugalma, udvarias, de praktikus tanári stílusa rendkívül népszerűvé tette a zenei oktatási központok multinacionális ifjúsága szemében.