.svg)
Mondanám, hogy a rock’n’roll sose hal meg, de hát ami nekem rock’n’roll, az másoknak sátánizmus, anarchizmus vagy éppenséggel sznobéria.
Mondanám, hogy végre minden visszatér a túltermelő-túlfogyasztó, kissé skizofrén, de mégis komfortos kerékvágásba – de hát a hullámok nem akarnak nyugodni, a mutációk gyorsabban nyomják, mint mesterséges intelligencia a valószínűség-számítást, és már Szalacsi is megmondta: atomtámadás ellen nem véd.
Mondanám, hogy élünk még, de ezt én se mindig hiszem. El. Vagy meg. Gondolkodom, tehát? Tehát? Vajon gondolkodom-e még egyáltalán? Miért szárad le, hogyha újra nő? És ha újra férfi? A fűszálakon nehéz eligazodni, ami az ontológiát illeti.
Mondanék én kutyát-macskát, kacsacsőrű emlősöket, ahogy kifekszenek napozni a nukleáris délutánban. Jójó, megint benyomtam az apokalipszis-pedált. Kifekszenek napozni a tazmániai délutánban. Mintha mi sem történt volna. Mi sem lenne természetesebb. Mintha.
Mondanám, hogy „büdös a csapvíz és sötét a hó”. De nem az én csapvizem és nem az én havam, és nálunk, kérem szépen, minden tökéletesen rendben. Az vesse a köveket, akinél nem.
Mondanám, hogy „az dolgozzék, aki tud aludni”. De ki tud aludni?
Mondanék még egyet s mást, de máma nem írnék több rock-balladát.
Elég az hozzá, hogy a nagy jövés-menésben, egy forró nyári napon, a Mi Urunk 2021. évében, amikor…
Sose hal meg a rock’n’roll:
