.svg)
Sirályba borult az óváros.A nép a vakolat alatt lapul.A hangnak árnya nő,amint gólyalábain fut a házfalon.Egy hét múlva feltámadunk.
Sétálni indulok.
A déli verő elhevert márvalamelyik szemes nagyi szatyra mélyén.Az úttesten gyerekek fociznak,szépen, a távot betartva.Egyikük én vagyok,régről,emlékszem, egyik vasárnapa páros rendszámú autók közlekedtek,a másikon a páratlanok.Nem egészen alacsony, szőkés,dundi fiú,még nem tanult meg maszturbálni,de az ikes igéket ésaz angol múlt időt már ismerte.
A tavasz csattog a villanydrótokon, frissen mosott lepedő a szélben.
A nagymellű hölgy a szomszéd házból –talán Emmának hívják, mint a sirályokat, talán nem –kutyáját sétáltatja.Göndör hajában elhagyott verébfészkek.Mosolygunk, gumírozott kezünkköszöntésre lendül,összekeverjük többségi, kisebbségi nyelvünk,tisztes távolból, persze.
Andalgó szobrok, egymás térfelén, ágyékig aszfaltban.
Odébb egy ferde hársfa,hajtás korában nászt rikoltó madárülte meg pár futam erejéig.Így nőtt tovább,őrizve vágy, fészek, leszármazásfüggőlegestől némileg elhajló irányát.Egy fiatalember dől neki elszánt lendülettel.Én volnék, szintén valamelyik tegnapi kockakő alól,épp landol előttem egy alig-antik angyal,kavargó szárnyait nyúlbundából szabta-varrtaaz anyai büszkeség,rám ontja önmaga testté vált Igéjét.
Az úttest feszülő kötél. Strósnájdernek lenni légszomjas mutatvány.
A templom előtt állsz,uszonyos uszályúdelfin-nászruhában.Tenyeredben telt házas orgonakoncert,gerinced ívén díszes körmenet,hónod alatt puritán évzáró ünnepély,köldököd partjain háló, horgok, kereszt.Az utcát elönti a tenger,egyszerre mind a hat, melyekből származol.Lekapcsolom magam a vastüdőről,magzatvizedbe merülök,gályatartóhalként kezdek új életetzászlóshajódnak örvénylő farvizén.
