Egy igazi erdélyi humanista

Lövith Egon Marc: Pietà [1989]Abból az aránylag kevés adatból, ami Franciscus Hunyadinusról, alias Hunyadi Ferencről fönnmaradt, egy igazi, vérbő erdélyi humanista alakja bontakozik ki, aki korának jeles orvosa, tekintélyes közéleti férfija, klasszikus műveltségű tudósa és kiváló költője volt. Nevét szülőföldjétől, Hunyad megyétől kapta, a XVI. század derekán túl születhetett, s valahol külföldön halt meg, nem lehet tudni pontosan, hol és mikor, minden bizonnyal a XVII. század első negyedében.

Hunyadi a gyógyítás mesterségét először a borbély-sebészektől leste el, ugyanis őt is ott találjuk Báthori István (1533–1586) lengyel király hadseregében, a Rettegett Iván orosz cár ellen 1580–81-ben vívott háborúban. „István király seregében – írja Pataki Jenő (1857–1944) A tréfás udvari orvos című munkájában – az egészségügyi szolgálat jobban volt megszervezve, mint bármely más nemzetnél… A seregnél még arra is figyeltek, hogy minden csapatnál a harcosok nyelvét beszélő borbély alkalmaztassék. A magyar katonákat Hunyadi kezelte.”

Ezután került sor az akkor már Krakkóban, Báthori udvarában élő fiatalember peregrinációjára, amelynek költségeit nyilván a király állta, és amely – korában szinte páratlan szerencse folytán – Belgiumot, Angliát, Francia- és Olaszországot is magába foglalta. Utolsó állomása Padova volt. Hunyadi Ferenc is a híres egyetemen szerezte meg orvosi diplomáját. Az 1222-ben alapított univerzitásnak már az első évtizedekben volt magyar tanulója, s Mátyás király uralkodása alatt különösen nagy számban keresték fel (név szerint 66-an), bizonyára a király áldozatkészsége folytán. A XVI–XVII. században még inkább megnövekedett a látogatók száma, mégpedig azért, mert ezen az egyetemen a nem katolikus tanulók is szerezhettek doktorátust.

Tanulmányai befejeztével Hunyadi visszament Krakkóba, és más, olasz orvosok mellett mint udvari orvos szolgálta a királyt. Sajnos nem sokáig, Báthori 1586 decemberében meghalt.
Hunyadi Ferenc az akkor még kiskorú fejedelem, Báthori Zsigmond (1572–1613) udvarába, Gyulafehérvárra került mint annak nélkülözhetetlen bizalmi embere, orvosa. Az ingatag jellemű, lobbanékony természetű, degenerált fejedelem egyesek szerint epilepsziában is szenvedett, állandó orvosi felügyeletre szorult. Zsigmondot később a száműzetésbe is elkísérte, önként vállalta a bujdosók sorsát.

Orvosi hivatása mellett diplomáciai küldetésekben is részt vett, bár ezekről keveset tudunk. Közéleti emberként nagy tiszteletben állott, befolyását mások érdekében is felhasználta. Baráti érzések fűzték például a toscanai Gienga Simon (Simone Genga) építészhez és szobrászhoz, akivel még Báthori István környezetében ismerkedett meg, együtt kerültek Zsigmond udvarába. Giengát Hunyadi ajánlotta a bíbornok pártfogásába a hozzá írott levélben, Gyulafehérvárt több szobor tanúskodik olasz barátjának kiváló művészetéről.

VIII. Kelemen pápával is levelezett. A pápa Hunyadit mint hithű katolikus keresztényt, igaz hazafit és nagy befolyású, tekintélyes személyiséget avval bízta meg, hogy a nagyrészt protestáns rendeket rávegye a törökkel való szakításra és a Rudolf császárral, más keresztény hatalmakkal való szövetkezésre.

Pataki Jenő idéz Bod Pétertől (1712–1779) egy, a nagyszebeni Magyar Athe-nasban (1766) megjelent szöveget, amelyben egy jóízű történetet mesél el, s ebben Hunyadi Báthori Zsigmondot, az ifjú fejedelmet sem kímélte. Íme a betű és szó szerinti szöveg:

„Mikor 1595. eszt. Zsigmond Szinan Basa ellen Oláhországba nagy készülettel ment volna, Ferencz doctor olyan hírt költött alattomban az udvari ifjak között, hogy ő tudna olyan fegyver ellen való orvosságot, mellyel valaki élne, azt a golyobis nem találná; a fülébe menvén a fejedelemnek mint ifjú embernek, és Ferenczet reá kérdvén, nem tagadta meg, sőt állálta, hogy úgy vagyon, de az afféle szerekkel való ládáját Brassóban hagyta. Utána küldvén őtet a fejedelem, azt írta vissza Brassóból: ő a ládájában oly fegyver ellen való orvosságot talált, hogy valaki azt akarja, hogy az oláhországi hadakozásban a golyobis ne találja, az üljön Brassóban, a mint ő is fog cselekedni, s javallá, hogy a fejedelem is úgy cselekedjék.”

A vidám kedélyéről ismert humanistát Bethlen János (1613–1678) történetíró, kancellár is „jocosus” (tréfás, pajkos) embernek nevezte, Bod Péter szerint pedig „nevezetes tudós, mind jó deák s mind szép tudományú orvos doctor” volt.

Költőként a maga korában legismertebb, legolvasottabb művét magyar nyelven írta még Lengyelországba való távozása előtt, 1569-ben. Trója-históriájának népszerűségét számos kiadása is bizonyítja. Az első ismert kiadáson kívül még háromszor jelent meg Kolozsvárt (1586, 1613, 1651), majd Debrecenben (1582), Lőcsén (1656, 1676, 1692) és Pozsonyban (1729). Trója történetét a klasszikusokon kívül (Homérosz, Ovidius, Vergilius) még számos költő, verselő írta meg, ezeket a fiatal Hunyadi is felhasználta. A mű valódi szerzőjének kilétét Szabó Károly (1824–1890) jeles történész és bibliográfus derítette ki (akinek Napló és tanulmányok című könyve 2010-ben jelent meg a Kriterionnál), és aki az utolsó rész versszakaszainak kezdőbetűiből kiolvasta, hogy S(cripsit) Franciscus Huniadinus.

Verselése gyenge, rímei monotonak, de az akkori deákos műveltségű olvasót érdekelte Trója pusztulásának története. „A tömegesen ’valá’-ban végződő verssorok mint az akkori időben divatos versmodor nem tartozott a ritkaságok közé. Ezeket a ’valás’ verseket már Szenczi Molnár Albert elítéli vala” – jegyzi meg Pataki Jenő. (Tinódi Lantos Sebestyén krónikás énekeire is gondolhatunk.)

Ismét Patakit idézem: „Aszalai Má­tyás uram – ki a Brassó melletti csatában esett el 1603-ban – levelében Hunyadit mint költőt dicsőíti. Kiváló orvosnak, szerencsés költőnek, nemes bölcsésznek, a magyar szellem páratlan díszének nevezi. Véletlenül kezébe került költőbarátjának István királyt dicsőítő verse, s ez alkalomból üdvözli őt, ugyancsak versben:

Üdvöz légy, múzsáknak halhatatlan dísze,
Üdvöz légy, a poeon nemesség dicsősége!

Méltán érte e dicsőítés Hunyadit. Említettük tanárához, Mercurialihoz írt két ódáját… Szépség és könnyedség jellemzi e verseket.” (Geronimo Mercuriali Hunyadi kedves tanára volt a padovai egyetemen, két megjelent könyvéhez írta ajánlásként e verseket.)

Báthori István halála után, 1588-ban jelent meg egy füzet, melyben a király halála után írt verseket gyűjtötték össze, de ennek csak egy töredéke maradt fenn. Ebben szerepelhetett az a két latin nyelvű gyászének is, amelyek szövegét Bodor András tanár úrtól kaptam nyersfordításban, avval a kéréssel, hogy formálnám magyar versekké őket. Ez jó huszonöt évvel ezelőtt, még Korunk-beli éveimben történhetett. Ha jól emlékszem, Bodor Andrásnak egy tanulmányhoz kellettek a versfordítások, de azt nem tudom, hogy elkészült-e vele, megjelent-e valaha. Régi papírjaim közül került elő a két fordítás, mindkettő Báthorit dicsőíti, és halálát siratja. Az Epicedia című vers disztichon formában, hexa- és pentameterekben írt óda. Megítélésem szerint ezekre is illik az, amit Franciscus Hunyadinus padovai verseiről mond Pataki Jenő, és remélni szeretném, hogy „szépség és könnyedség jellemzi” a fordításokat is.

Epicédia – óda a megboldogult István király temetésére

Monódia – egyszólamú ének a néhai István király sírjánál