Egy gyufafejnyi fény föllobbanása. Interjú Lanczkor Gábor költővel, íróval

– Költő, író és drámaíró – e területeken alkotsz, de erősen foglalkoztat a képzőművészet, ihletet is gyakran szolgáltatott, több írásos műfajban is, neked. Honnan alakult, hogyan működik e két halmaz keresztmetszete nálad? – Költőként, íróként egy idő után azt éreztem, hogy az az inspiráció (avagy, ne adj’ isten, katarzis), amit az irodalomtól kapok, már nem elég. Nem kielégítő. Az ember természetszerűleg csak egyszer tudja életében első alkalommal elolvasni az Előszót, a Halottak napja Bécsbent vagy más megrázkódtatóan nagy verseket, amelyeknek a száma természetszerűleg véges. A képzőművészet mint szenvedély csak huszonéves koromban jött az életembe; ekkor a klasszikus és kortárs klasszikus költészet, lehet mondani, már egészében megvolt számomra élményként. A nagy képzőművészeti munkák befogadása mindig utazás is, az élmény túltolásának pedig térbeli korlátai vannak, így az eredeti művek térbeli szórtsága szükségszerűen időbeli szórtság is: Caravaggio Szent Máté-trilógiáját csak Rómában lehet megnézni, míg Brâncuși Végtelen oszlopát kizárólag Zsilvásárhelyen. Szegedről idefelé (az interjú Lanczkor Gábor október végi kolozsvári estjét követően készült – a szerk.) egy olténiai vargabetűvel meg is tettük.
– Említettük, hogy versben és prózában is alkotsz. Tudatosan választja az ember, hogy mikor mit? Külső, belső tényezők játéka adja a megoldást, vagy ennél bonyolultabb dolgok? – Hosszú távon és némi átfedésekkel nálam a hatás-ellenhatás mechanikája látszik működni. Az első regényírói időszakom lezárultával (ezt komolyan így érzem) három éve megint inkább egy versesebb periódusban vagyok. Vagy voltam. A napokban zártam le egy vaskosabbnak ígérkező verseskötet kéziratát. És most napi szinten újból inkább az ötödik regényemen dolgozom, csigalassúsággal.
– Hol húznál határt vers és próza között? Formai vagy tartalmi dolog ez? Mit vársz a versnek nevezett szövegtől? – A versnek nevezett szövegtől csak annyit várok el, hogy a magam kritériumrendszere szerint működjön és hasson, semmi többet, semmiféle külső hatást. Ha van, persze az se baj, de ez semmiképp se elvárás részemről a szövegeim felé. Nem lehet része a genezisüknek. Az előbb említett, frissen elkészült kötet darabjai amúgy prózaversek; ha valamit elképzelhetetlennek tartottam mondjuk öt éve, az az, hogy valaha prózaverseket fogok írni. A korábbi regényeimben, így a Folyamistenben és az Apás szülésben helyenként versbe megy át a narráció. Nem tudnék éles határt húzni, se általános szabályt megfogalmazni a választást illetően; ahol a mondanivaló minősége, sűrűsége és áramlása verset kíván, ott versben kap alakot, de ha azt érzem, hogy a soroknak ki kell futniuk a lap széléig, akkor kifutnak a lap széléig.

– Kezdőként Faludy György ajtaján kopogtattál, és az ajtó meg is nyílt előtted. Miért pont őt választottad, és mit tett hozzá a vele való találkozás a benned lakó költőhöz? – Hogy miért pont őt választottam? Nem tudom. Azt hiszem, ő, a versei választottak ki engem kamaszkoromban, és nem fordítva. Nem állítom, hogy azóta is napi szinten böngészem a szövegeit, de a személyisége valamilyen formában azóta is velem van. Egyetlen példa. Amikor pár éve az isztriai Pólában a római amfiteátrum felső karéja mögül átnéztem a romépületen (kéken csillogott a köríves árkádsor mögött a tenger), eszembe jutott Faludy, az általa sarkosan csak barbárnak nevezett római cirkuszkultúra. Akkor és ott végképp rájöttem, hogy én nem lehetek humanista, úgy, ahogy ő az volt, és hogy ez a kérdéskör számomra bonyolult, végletesen bonyolult, meg se kísérelek most ebben az interjúban belemenni; arra valók a versek.
– Verses területen egymást kergeti forma és tartalom, mostanában, úgy tűnik, a formának kevésbé kedvez a divat, vagy mondjuk úgy, a tartalmi elemeket mintha jobban értékelné a mai világ. Számos versedben eljátszol azzal, hogy minél kevésbé észrevehetően, de mégis szabályos formába törd az üzenetet. Hogyan kezeled huszonegyedik századi költőként e két fura szolgát, a tartalmat és a formát? – A szabadvers is forma, a prózavers is, és az ízlésemnek megfelelő epika szintúgy. Szeretem az erős tektonikájú nagyformát, e tekintetben számomra Nádas Péter Párhuzamos történetek című munkája a csúcs; be kell vallanom, ez a brutális szövegegyüttes formai tekintetben erősebb hatással volt rám, mint a huszadik századi magyar költészet egésze. Amire utalsz, a váltakozó hosszúságú sorokkal operáló rímes-jambikus formát a Vissza Londonba címet viselő, harmadik verseskötetemben kísérleteztem ki, és aztán velem maradt – szabad kötöttségében ez a szövegalakítási mód valamiképp a free jazzre emlékeztetett és emlékeztet. Amúgy, hogy tartalmon mit értünk egy versben, számomra mindig erősen kérdéses; a vers (a formától függetlenül is) nekem inkább dallam, flow, és a költői képek, költői eszközök tekintetében föltétlenül energia – ebben a tekintetben az őskép számomra természetesen Berzsenyi Dániel.
– Ihletből vagy izomból dolgozol? Egyáltalán, munkának tekinted az írást? A versírást? – Munkának is, persze. Adott egy kép a fejemben, vagy egy sor a jegyzetfüzetemből, és abból ki kell bontani egy szakaszt, vagy egy rafinált, eredeti, összetett mondatot. Ez izomból megy, ha úgy tetszik. Ám ezt mindig meg kell előzze akár csak egy gyufafejnyi fény föllobbanása, inspiráció, ami valamiképp mégis az ősrobbanás hasonlata. Enélkül nincs költészet.
– Éltél zsákfaluban, kisvárosban, nagyvárosban, világvárosban, és többször megjártad Indiát. Van valamiféle lakozási forma, ami a költői énnel leginkább kompatibilis, vagy a költő mindenhol legyen költő? – A költő mindenhol költő (mikor nem írok verset: nem vagyok, írta Petri), a nomád mindenhol legyen nomád. Volt az életemnek egy időszaka, akkor, amikor abba a bizonyos zsákfaluba, Balatonhenyére költöztünk, és el tudtam volna képzelni, hogy többé ki se tegyem a lábam a völgy tágabb környezetéből. De nem, szükségem van arra, hogy öt-hat-hét évente új helyre költözzek, amint az tizennyolc éves korom óta folyamatosan történt velem.
– A kortárs magyar irodalmi élethez képest volna valamiféle más kor, más irodalmi közeg, ahol szívesebben ücsörögnél? Vagy jó ez a literatúr-közélet, ami nálunk most dívik? – Itt élünk, most élünk, és ez nem jó és nem rossz, ez van, kész. Ebből kell kihozni a legtöbbet, a legjobbat; nem tudom elképzelni magam egy másik kor költőjeként, már csak azért se, mert akkor az nem is én, hanem egy magamhoz képest jelentősen eltérő személyiség volnék egy másik korszak öntőformájában. A literatúr-közélethez sose volt túl sok közöm; ha valahova hívnak, megyek, majdnem mindig örömmel. Kolozsvárra, barátok közé kitüntetett örömmel. Régen, nyolc éve jártam utoljára Erdélyben, de az még az első lányom születése előtt volt, vagyis egy másik történeti korszakban – és most igen-igen felszabadító volt újra itt lenni veletek.
– Mennyire függ össze nyelv és irodalom? Szoktál/szeretsz más nyelven irodalmat olvasni? És mi a véleményed a fordítói munkáról? – Igen, szeretek más nyelveken olvasni. Spanyolul például nem tudok, vagy csak az olasz kapcsán értek valamicskét (plusz száz spanyol szó), de nagyon szeretem eredetiben García Lorca verseit silabizálgatni. Fordítok is alkalmanként, főként szlovénból és indiai angolból, és szeretném azt hinni, hogy legalább ez az alkalmanként újra természetes lesz minden nálam fiatalabb magyar költőnek. Volt Magyarországon a költészetfordítást illetően egy óriási, természetes hullámvölgy a kapitalista könyvpiac korszakának beköszöntével – amely korszak még tart, de mintha volnának kedvező előjelek a világköltészet hazai (újra)interpretálásával kapcsolatban mind a könyvkiadás, mind a folyóiratkultúra terén.

Lanczkor Gábor Székesfehérváron született 1981-ben. 1999-ben érettségizett a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. Közben 2002–2003-ban Ljubljanában és Rómában, majd 2006–2007-ben Londonban folytatta tanulmányait. 2007–2010 között a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán összehasonlító irodalomtudományi PhD-képzésen vett részt. Ír verset, prózát, drámát, gyermekirodalmat, összesen tizenhárom könyve jelent meg. Legutóbbi kötete: Monolit (válogatott és új versek, Jelenkor, 2018). Számos irodalmi díj birtokosa, 2016-ban József Attila-díjjal és Füst Milán-díjjal tüntették ki.