Egy előre bejelentett kudarc krónikája

Tisztáznék valamit már az elején: az, hogy a Petri György születésének 75. évfordulójára kiadott emlékkötet a magyarországi kulturkampf szokásosnak mondható kereszttüzébe került, írásom tárgya szempontjából – és csakis ebből a szempontból – érdektelen. Bőven elég az a teher, amit a könyv szerzője személyes vállalásként magára vett.
Petri Lukács Ádám ugyanis Petri György fia. Egy ikonikus, az elmúlt évtizedek lírai nyelvét alapjaiban meghatározó, nyílt ellenzéki/rendszerváltoztató politikai szerepvállalása okán is jelentős „nemzeti költő” gyermekének lenni és ilyenként megnyilvánulni önmagában sem túl hálás szerep, hát még ha az illetőt Petri Györgynek hívják. Ezzel maga a szerző is tisztában van, másként nem közölne előszó gyanánt mentegetőző szöveget, hogy ez a könyv nem arról szól, amiről szólnia kéne, legalábbis a kiadói szándék szerint. Hogy eredetileg mi volt pontosan a kiadói szándék – monográfia? életrajz? memoár? –, homályba vész, de az biztos, hogy ez a színvonalasan kivitelezett, fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány nem felel meg maradéktalanul egyetlen műfaji kritériumnak sem – ennek ellenére határozottan érdekes, helyenként kifejezetten megindító olvasmány.
A „fotókkal gazdagon illusztrált” megfogalmazás egyébként nem pontos: a különböző forrásokból származó képek (jelentős részük a nagyszerű fotográfus, Szilágyi Lenke munkája) nem illusztrációként, afféle vizuális függelékként szerepelnek a kötetben, hanem az emlékezés legfőbb szervező elemeként. Ami a fotókat összekötő szövegekből, visszaemlékezés-töredékekből kibomlik, egyfelől alkalmas a Petri-mítosz építésére (a vállalkozás reprezentatív jellegéből gyanítható, hogy a kiadói szándéknak ez is része volt), hiszen tovább élteti a nonkonformista, eléggé macsó, súlyosan nikotinista és alkoholista poéta képét; másfelől viszont a szeretetteljes leírások mellékzöngéi révén dekonstruálja is annak romantikáját. Petri György fiának lenni nem lehetett leányálom („nekem nagyon sok gyerekszobám volt, pedig jobb lett volna egyetlenegy, egy valódi”), és az az érzésem, hogy ez nem pusztán személyes kérdés: a Petri-sors felvázolásával a 80-as, 90-es évek budapesti értelmiségi közegéről is – igaz, elnagyolt – látleletet kaphatunk.
„Egyre gyakrabban hajlok arra, Papára gondolva, hogy végülis talán jóval többet kapott az alkoholtól, mint amennyit az elvett tőle (évtizedeket)” – állítja tétován a szerző, megfogalmazva egy örök dilemmát. Az egyiket a sok közül, amelyeket felvillant, megmutat, körbejár, kissé hevenyészetten és eleve kudarcra ítélve – de ki mondta, hogy a kudarc nem lehet szép, és főként: tanulságos?

Petri Lukács Ádám: Petri 75 – Közelítés. Kertész Imre Intézet / Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2018.