Egy élő Brecht Nagyváradon

A váradiak Brechtet ígértek, és Brechtet kapunk, miközben Brecht-szövegek viszonylag ritkán kerülnek színpadra mostanában, főleg azzal a szöveghűséggel, ahogyan Anca Bradu rendező és csapata kezelte a darabot. A rendező hagyományos módon közelít a szöveghez, meghagyja annak eredeti dramaturgiáját, a produkció ugyanehhez a dramaturgiához, ritmushoz alkalmazkodik, és ez Brecht esetében fontos. Így az előadás a grúziai kolhozfalvak kerettörténetével indul, és oda is tér vissza, az eredeti brechti forgatókönyvnek megfelelően. Maradt Paul Dessau zenéje, és a rendezés is hű marad a brechti szándékhoz.
Bertolt Brecht intézmény volt már életében, és ez az intézmény vezette be az epikus színház fogalmát, mely, mint neve is mutatja, egy történetet kíván elmesélni, nem drámai szituációkat úgy bemutatni, hogy a nézőt azonosulásra kényszerítse. A történet elmesélésével nem a hagyományos katarzis a célja, hanem a néző cselekvésre ösztönzése az elnyomó autoritással szemben, mégpedig a lehető leghagyományosabb módon: a tanulság rációra gyakorolt hatása által. Végül is A kaukázusi krétakör egy tanmese, a maga színpadhoz képest szándékoltan kacskaringós módján. A nagyváradi előadás pedig pontosan ezt valósítja meg, akár az ősi bábjátékosok, akik olyan nagy hatással voltak Brechtre: a valóság illúziójára nem törekedve eljátszanak egy tanmesét, amivel igenis üzenni akarnak valamit, valami racionálisat. És ezt nem olyan könnyű megvalósítani.
Ami egészen biztos, hogy a színészek keményen kidolgozzák magukat ebben az előadásban. Nem elég, hogy a karakterformáláson túl táncolniuk kell, pontos ritmusra, de énekelniük is, pentaton dallamokhoz szokott fül számára meglehetősen nehéz dallamokat, és még egy történetet is görgetniük maguk előtt. Egy kis zavar végig van a dologban, bizonytalan énekhangok, elfelejtett tánclépések, látható koncentráció az arcon. Az előadás elején ez még zavaró volt. A fura, keleties Dessau-zenével, ahol gyakran kerestek egy-egy hangot a színészek (abszolút érthetően, kemény dolog ezeket leénekelni), a tologatható-variálható rideg fémdíszlettel, a zavarbaejtő brechti dramaturgiával, a színház-a-színházban kerettörténettel együtt színjátszókör-hangulata volt az egésznek. És ez zavart az elején. Aztán az előadás végén észrevettem, hogy a második felvonás során már nem zavart. És nem azért, mert megszoktam. Az biztos, hogy a ritmus feszesebbé vált az idő teltével, de sokkal inkább azt hiszem, hogy ez a hangulat része Anca Bradu víziójának; szándékos attitűd, éppen a bábjátékosok önleleplező attitűdje, és ez működik is szépen elidegenítő effektusként. (Az elidegenítő effektusok fogalmát szintén Brecht vezette be, lényegük, hogy rámutassanak a színházi szituáció mesterséges voltára, így a távolságtartás megengedi az elemzést a néző számára.) Nyilván nem gondolom, hogy az elvétett tánclépések a koncepció részei, de nem zavaróak, mert nem Broadway-előadást nézünk, hanem ezt, a nagyváradit, ahol a felvállalt sebezhetőség a koncepciót szolgálja. És ha ez a sejtés igaz, akkor a váradi színészek önfeláldozó módon játszanak.

Az előadás leír egy ívet. Elindul ettől az amatőr (de nem civil) feelingtől, eljut a történetmesélés öröméig, majd szembesít a következtetésekkel, és, ha csak résnyire is, de nyitva hagyja az ajtót a cselekvés számára. Ezt az ívet elsősorban a színészek munkájának köszönhetjük, másodsorban a szövegnek, de szépen alátámasztja ezt a díszlet, a jelmez, a zene és a koreográfia is. Mindegyik a brechti szellemiséget viszi tovább, és elidegenítő effektusként is működnek, mindegyik a maga módján.
A színpad közepén egy kisteherautó hátsó platója, hátulnézetből, mi csak a hátsó lámpákat láthatjuk. A platón emberek, összezsúfolva, állati módon, a kép önkéntelenül a háború és a népirtás kontextusát teremti meg az első pillanatban. A jelmezek semlegesek, a játékidő kilencven százalékában használt ruhák pedig „kellékjelmezek”, a keretes szerkezetbe illeszkedve. Megkonstruált minden, de funkcionális, és nem mond le a jelfunkcióról sem.
A színpadon tehát mindenki kiteszi a lelkét. De muszáj kiemelnem Tasnádi-Sáhy Noémi és Kardos M. Róbert munkáját. A szöveg egyértelműen nagyobb terhet ró kettőjükre, és meg is bírják ezt a pluszterhet. Tasnádi-Sáhy Gruse szerepében gyakorlatilag egy főszerep minden lehetségesen felmerülő nehézségét magára veszi, és egy szerethető, hihető Gruse lesz a végeredmény. Kardos M. Róbert Acdak, a formális erkölccsel szemben anarchista, egy magasabbrendű etikához lojális bevándorló szerepében meg egyenesen lubickol, az ő játékában külön üdítő az előadáshoz tökéletesen passzoló humor.
Van tehát egy nem túl egyszerű, epikus történet, ami teljesen felvállaltan etikai kérdéseket (és válaszokat) akar felmutatni, van furcsa, de nagyon is jó zene (dicséret a három zenésznek!), van tánc, testet és ritmusérzéket próbáló koreográfia, van mesélés, párbeszédek, humor. A színészek ezekből az összetevőkből egy működő, élvezhető, funkcionális, szép rendszert alkotnak. És tényleg működik.
Bertolt Brecht egy színművéhez hozzá lehet nyúlni úgy is, mint egy akármilyen színpadi szöveghez, és ezerféleképpen lehet hiteles előadást létrehozni ezzel a szöveggel dolgozva. És úgy is lehet dolgozni, hogy figyelembe vesszük: ezt a szöveget Brecht, a megkerülhetetlen színházelméleti író, rendező, költő, politikai aktivista, avantgárd „intézmény” írta. Anca Bradu érzésem szerint az utóbbit választotta. Az első következtetésem az is volt, hogy megcsinálták Brechtet, de nem nagyon tettek hozzá semmit. De ez így nem igaz. Mert egyrészt az előadás összképe egyáltalán nem olyan nagyon brechti. Inkább egy esztétikailag megszelídített, a szélein lekerekített, polgáriasított Brecht ez az előadás. Másrészt viszont egy frissen bemutatott, Nagyváradon szemmel láthatóan nagyon jól működő, a közönség tetszését elnyerő, tehát élő és létező Brecht-előadást hoztak létre az alkotók. Bradu nem aktualizál, nem erőltet semmilyen kortárs olvasatot, nem kívánja eszközként használni a szöveget egy saját tanulság felmutatására, hanem megmutat, eltartva a történetet, brechti szellemben. Nem korszakalkotóan, de szerethetőn.


Nagyváradi Szigligeti Színház. Bertolt Brecht – Paul Dessau: A kaukázusi krétakör.Rendező: Anca Bradu. Szereplők: Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József. Zenészek: Dombi Dávid, Kurucz Tibor, Marcu Ágnes. Díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu Vișniec. Zenei vezető: Mezei Szilárd. Koreográfus: Mălina Andrei. Rendezőasszisztens: Kocsis Gyula.