Egy 16. századi zeneszerző háza előtt

A madridi sarutlan karmelita apácák kolostorától, a Monasterio de las Descalzas Realestől kőhajításnyira áll az az emeletes épület, amelynek helyén a spanyol reneszánsz zene legismertebb mestere, Tomás Luis de Victoria lakott és alkotott hosszú éveken át. Műveinek zenetörténeti jelentőségét csak akkor tudjuk egészében értékelni, ha nem veszítjük szem elől a helyet és a történelmi kort sem.

Madrid nem túl régi főváros. Valójában csak 1561 óta vált fokozatosan Spanyolország központjává, amikor is II. Fülöp király Toledóból ide költöztette udvartartását. Végleg azonban csak 1606-ban vált fővárossá. Márpedig a spanyol korona épp II. Fülöp negyvenkét éves uralkodása alatt érte el hatalma fénypontját, ezért ezt az időszakot annak dacára is Spanyolhon aranykorának tarthatjuk, hogy Fülöp országlása alatt többször (1557-ben, 1560-ban, 1569-ben, 1575-ben és 1596-ban) ütött be államcsőd: az újvilág fokozatos felfedezését és gyarmatosító krisztianizálását hatalmas nemesfém-beáramlás követte, nem csoda hát, hogy az infláció olykor katasztrofális méreteket öltött. Közben ugyanakkor a mélyen vallásos Fülöp Európa katolikus védelmezőjének tekintette magát mind az Oszmán Birodalommal, mind a protestáns reformációval szemben.

Amikor Tomás Luis de Victoria (olaszosan Tommaso Luigi da Vittoria) megszületett, néhány éve tartott már a tridenti/trentói ellenreformációs zsinat, amelyet később a „katolikus megújulás” zsinatává eufemizáltak. Ávilában látta meg a napvilágot, ott is énekelt jó ideig a székesegyház fiúkórusában. Huszonéves korában viszont a feltűnően tehetséges zenésztanuló épp magától II. Fülöptől kapott támogatást ahhoz, hogy a jezsuiták atyja, Loyolai Ignác alapította római Collegium Germanicumba beiratkozzék. Nagy a valószínűsége, hogy ez időben nem csekélyebb személyiségtől leste el a zeneszerzés mesterfogásait, mint a szomszédos Collegium Romanum zenetanára, Giovanni Pierluigi da Palestrina. Még mindig fiatalnak számított, amikor pappá szentelték, s a klerikusi szolgálat mellett több római templomban is karnagyi feladatokat vállalt. 1578-ban – ekkor körülbelül harmincéves lehetett – a később szentté avatott barátja, Néri Fülöp kérte fel a San Girolamo della Carità zeneigazgatói szolgálatára (itt Victoria épp Palestrinát váltotta).

Rómában formálódott ugyan, de Madridban érett be igazán a kiváló spanyol muzsikusmester. Alig negyvenévesen költözött haza Spanyolországba, ahol rövid időn belül a megözvegyült Habsburg császárné és magyar királyné, Mária (II. Fülöp nővére) személyes káplánja lett. Miksa halála után özvegye a madridi sarutlan karmelita apácák kolostorába vonult vissza lánya, Margit osztrák főhercegnő példáját követve – ez magyarázza Victoria mester kolostorközeli lakhelyét.

A muzsikus-pap bensőségesen ragaszkodott az uralkodói hátterű Mária nővérhez. Ennek tanúbizonysága az a híres, hatszólamú Requiem, amely Mária halála után, 1603-ban került ki Victoria keze alól. Valójában nem ez az egyetlen általa komponált gyászmise: Victoria már 1583-ban publikált egy misegyűjteményt (1592-ben újból kiadták), amely tartalmazza a Missa pro defunctist – négyszólamú énekkarra.

De nem csak a misekompozíciói emelik őt magas árfolyamra a zenetörténetben. Mély átélésről és érzékenységről tanúskodik a konpasszió megrendítő lelkületében fogant nagyheti offíciumciklusa, amely még a Rómából való hazatelepülése évében jelent meg luxuskiadásban. „Szerzője szándéka szerint a liturgiába illeszkedett, kompozíciós stílusát, kifejezési skáláját nem csupán az egyes megzenésített szövegek ihlették, hanem azon túlmenően a nagyhét általános hangulata, az egyes napok sajátos atmoszféráját sugallta” – írja a kompozícióról Kroó György. Vörös fonálként vonul végig a cikluson tizennyolc responzórium, de természetesen az antifonák, a többszólamú olvasmányok, a János evangéliuma szerinti passió, a nagypénteki improperiák (szemrehányások) és a sorozatot lezáró zsoltár egyaránt a késői reneszánsz egyházi zene magasiskoláját képviselik.

Valójában voltak Victoria mellett további számottevő, ám kevésbé emlegetett spanyol zeneszerző kollégák is: Cristóbal de Morales, Bernardino de Ribera, Juan Navarro, Sebastian de Vivanco, Francisco Guerrero. Utóbbiakkal ellentétben viszont Victoria zeneszerzői kvalitásai igazán a Palestrináéhoz vagy az Orlando de Lassoéhoz mérhetőek, munkái pedig a hispániai fénykor aranytól roskadozó hivalkodása közepette is megőriztek valamit a vallásos érzület intim hamvasságából.

‍