Édentől Nyugatra

Tar Béla: Politikus

(Folytatás előző számunkból)

***
Mintha álmában látta volna mindazt, amit olvasott. Nyelvtudása hézagos volt, gyér, kopott, mégis megértette nevelőanyjának az akaratát. Olyan sokszor mesélt neki a félhomályban, a holdvilágnál, sötétben, hogy a rejtély, a titok, a misztérium természetes volt, érezte, hogy Béres Regina szelleme itt van, itt jár láthatatlanul a vendégszobában, a falu mezején, a dombokon, a kihalt Kisalmás romházai között.
A levélhez csatolt rajz megdöbbentette.
Az ovális alakú terület beosztása bonyolult labirintus volt!
Ágyásokra, kis parcellákra, foltokra, szigetekre osztotta Regina mama a hatalmas kertet, de a részek között csak egy önmagába visszatérő ösvényen lehetett közlekedni. Ahová helyezte a rajzon a kaput, onnan kellett elindulni, nyilak jelezték mindenhol az irányt, és ugyanoda lehetett visszajutni. John tudott arról, hogy Regina mama rengeteget olvasott, valahol találkozhatott a rejtélyes alakzattal, ami próbára teszi a vándort, amelyen bolyong a mondai hős, csak azt nem tudta, mi volt a szándéka vele. Életszimbólumnak szánta volna?
Gyönyörű betűivel mindenhová beírta a virágok nevét, abban ő egyetlen egy szabályosságot fedezett fel, a szélekre, mintha selyem vagy vászonanyagot fércelt volna be, jázmint, rezedát, majoránnát, citromfüvet, mentát és levendulát tervezett. Ezek mutatták a labirintus ösvényének kanyargós útját.
John csak néhány virágnevet ismert magyarul, de amúgy sem neki kell kivitelezni a tervet, majd az asszony, akit felfogad Nagyalmásról, az megcsinálja. Lucia segít kiválasztani a legügyesebbet, s ha szükséges, a közeli város kertészetéhez is lehet fordulni segítségért.
Nem feküdt le, meg sem próbált elaludni, úgysem sikerült volna, állt az ablak előtt, sétált a szobában, várta a virradatot, hogy kimehessen a szellemek falujába.
Mekkora teher zuhant rá! Elölről kell kezdeni a teremtés reménytelen művét!
A polgármester titkárnője, Lucia törte az angolt, s magyarul is tudott. Őt vette maga mellé, megmondta, mennyi óradíjat fizet, Albu, a kocsis fölsegítette őket a magas batárra, azzal szokta járni a hivatal a környék apró falvait, halottaskocsinak is használták, és a két szürke kikocogott velük oda, ahol John Taylor született.
Egyenesen a sírhoz mentek. Magasan, a falu fölött volt a temetőkert, mert a keskeny völgy lapályai hamar felfutottak a meredek dombokra, messze lehetett látni innen, de John Taylort nem érdekelte a panoráma, szeme a sírkő feliratára meredt:
ITT NYUGSZIK
BÉRES REGINA,
A LÁTÓ ASSZONY
Nehézkesen magyarázta Lucia, mit jelent a látó asszony. Az angolban nincs ilyen idióma, s ha van, mást jelent. A szem látását jelenti, de itt Béres Regina belső látásáról szól a felirat.
Elmesélte ott a sír mellett azt is, hogy a végbúcsúra akkora tömeg özönlött a környékről, sőt az ország más megyéiből, hogy be sem fértek a temetőkertbe, a kapun, a kerítésen kívül is álltak sokan.
De a pap dörgedelmesen szólt arról, hogy Istennek eltévedt báránya volt Regina, más utakon járt, nem követte az anyaszentegyház tanítását, soha be sem tette lábát az Isten házába, pogány módon élt, ezért mondjon töredelmes imát minden jó keresztény a lelki üdvösségéért.
– Az Úr kegyelme végtelen, fogadja be országába elköltözött, életében tévelygő lánytestvérünk lelkét – fejezte be gyászbeszédét a pap.
Mindezt kínlódva, keverve az angolt a magyarral, mesélte Lucia, a titkárnő, de a saját véleményét is hozzátoldotta:
– Bármit mondott prédikációjában a pap, csodálatos asszony és nagy lélek volt Béres Regina, időtlen ideig fogunk emlékezni rá. Amikor már mindenki elköltözött Kisalmásról, amikor már az utolsó öreget is kihozta ide, a meredek domboldalba a két szürke a batáron, ő úgy élt tovább, mint az ókori pátriárkák, akikről olyan szívesen mesélt. Kijárt a mezőre dolgozni, s amíg meg tudta mozdítani két kezét, elvégezte a házkörüli munkát, s közben félhangosan elmélkedett, szóba állt állattal, bogárral, a bemerészkedő vadakkal, különösen a kecskéjének magyarázott hosszasan, ő tudja mit, megszólította a csokros violát, a szegfűt, a pipacsot, a margarétát, a liliomot, senkinek olyan hatalmas, dús, tarka virágoskertje nem volt, mint neki, azt állította, ez az ő temploma.
Egy forró nyári délután lett rosszul, akkor telefonált a hivatalnak, hogy gondoskodjanak a temetéséről, mert ő a holnapi napot már nem éri meg. A külső világból egyedül ezt, a kézi telefont fogadta el, a vöröskereszt osztogatta magányos öregeknek. Mindent előkészített, a koporsója a tisztaszobában, ruhái az ágya mellett, torról is gondoskodott, amit a helyi románok pománának neveznek, friss kenyérrel volt tele a bükkfateknője, a teknő mellett üvegek köménymagos pálinkával. A sírköve a csűrben volt nekitámasztva a falnak, a kőfaragó mondta, nem engedte Regina, hogy évszámot véssen arra, mert az idő végtelen.
John Taylor érezte, hogy Lucia kínkeserves angol-magyar nyelvű beszámolója falra írott tüzes szavak a számára, a lángbetűk válaszút elé állítják, vagy hátat fordít nagynénje végrendeletének, és a saját múltjának, gyermekkorának, vagy – ha teljesíteni akarja ezt a bizarr végakaratot – eltemeti egy időre New Yorkot, Manhattant, a Wall Streetet, a bankokat, a börzét. Úgy hullottak rá a titkárnő szavai – itt-ott román szavak is –, mint a darakása zimankóban az úti vándorra, rátapadtak az apró szemcsék, lassan betakarták: hollywoodi filmekben látta, hogy Alaszkában az aranyásók télen, a fagyhalál előtt édes kábulatba esnek, kívánják a szendergést, aludni akarnak, s ha nem segít valaki rajtuk, örömmel lépik át a földi élet küszöbét. Ezt az édes kábulatot érezte nagynénje sírja mellett, s meg sem próbált védekezni ellene.
Arra kérte Luciát, ereszkedjenek vissza a meredek domboldalról a faluba, mutassa meg Béres Regina házát, mert csak homályosan emlékszik arra, hol laktak ők valamikor rég, nagyon rég, emlékei szerint nem is földi, hanem álomvilágban.
A ház eleje már romos volt, a kékre festett fal felhólyagzott, hullott a vakolat, de a hátsó szoba pontosan úgy nézett ki, ahogy azt Regina a végrendeletében leírta. Az egyik fal mellett bevetett ágy, azon szinte a mennyezetig hímzett párnák, a másik oldalon Jancsika megvetett ágya, csíkos párnával, csergetakaróval, felnőttnek készült, így most is kinyújtózhat rajta, ha rászánja magát, hogy itt lakjon egy hétig egyedül. Az asztalon fekete-piros kockás abrosz, a tálason porcelán- és mázas edények, a gerendákon bokályok, az ablakban kiszáradt muskátlik.
Kimentek a kertbe, ott a pusztulás démona fogadta őket, a messzi földön ismert, híres kertet fölvette a gyom, a csipketövis-, somkóró-, labodatengerben csak egy-két kedves virág sínylődött, senyvedett, a nagynénje halála óta senki be nem tette ide a lábát, s néhány hét elegendő, hogy a természet visszafoglalja az ember által eltulajdonított jussát.
– Kell még egy átvirrasztott éjszaka – gondolta John Taylor. – Kell még egy éjszaka, hogy külön tudjam választani az őrületet a rációtól, a misztériumot a gondolat fényétől, a rögeszmét a normális ítéletektől. Az nyilvánvaló, hogy a nagynéném nem volt elmeháborodott, de abból a körből is kilépett, amelyben a legtöbb ember tolong, lót-fut, könyököl a megélhetésért, robotol a betevő falatért.
Visszakocogott velük a két szürke Nagyalmásra, s John Taylor bezárkózott a vendégszobába. Arra kérte Luciát, másnap reggelig ne zavarja senki, gondolkodni akar, döntenie kell, mert súlyos óhajokat tartalmaz a végrendelet.
Azon sem csodálkozott volna, ha kísértetek árnyékai vetülnek föl a fal oldalára, mert a polgármesteri hivatal előtt villanyoszlop állt, azon utcai égő, ami John szobáját halványan megvilágította, ilyen kékes derengésben a képzelet hajlamosabb azt látni meg, ami nincs, vagy legalábbis kontúrok nélkül látni a bútorokat, az ablakon keresztül a tornácot, az udvar hatalmas, öreg gesztenyefáját.
Ez már a második átvirrasztott éjszakája volt, a hosszú repülőút is megviselte, a szervezete még nem szokta meg az európai időzónát, kegyetlenül szenvedett. Kiújult gyermekkori neuraszténiája.
Mit csináljon?
A végrendelet tartalmát a hivatal nem ismeri, visszatérhetne New Yorkba úgy, hogy senkivel nem közöl semmit, s él, ahogy eddig élt Manhattan nyüzsgő világában, a Wall Streeten, a világ kellős közepén, ki törődne azzal, hogy egy kótyagos vénasszony, ha jelképesen is, de elölről akarja kezdeni az elhibázott teremtést, kőfallal keríttetné be a kertjét, ahová soha-soha nem tudna behatolni a bűn, a gonoszság, az elvetemültség, a gyilkosság, egyszóval az ember és a kígyó.
Ember nélküli boldogság lakozna az Édenkertben.
Milyen szép ez a mese, ez az abszurd álom, és… milyen haszontalan. Önmaga előtt szégyellné magát leginkább, ha belemenne egy ilyen hóbortos, ostoba játékba.
De ha szemétkosárba dobja a végrendeletet, ha nem teljesíti annak az embernek a végakaratát, aki ezért az álomért élt, robotolt, koplalt, aki szűzlányként gyászolta haláláig Dénkót, a Don-kanyar hősi halottját, és őt, John Taylort, egykori nevén Szabó Jánost szűz vőlegényének nevezte, akkor…
Nos, mi lesz akkor?
Milyenek lesznek az álmai? Mi lesz, ha munkában meggörbült mutató ujjával megfenyegeti őt Béres Regina? Mostanig csak az arcképe és a fejkendős feje jelent meg, háttérben gyöngyházszínű felhők, de hátha elindul most a Wall Streeten, ahol a Godzilla is lógatta iszonyatos hüllőfejét?
Hátha úgy fogja viszontlátni kínos álmaiban a Charging Bullt, a Támadó Bikát, hogy annak asszonyfeje lesz? A Béres Regina feje!? Iszonyatos asszonyfejű kentaur!? Kiméra!? Mi lesz, ha az ő kedves nevelő anyja elveszíti kék szemének csillogását, arcának örök mosolyát, és bikatestű, torz bálvány lesz?
John Taylor megrázkódott ettől a gondolattól. Ismerte magát, tudta, ha gyermekkori neuraszténiája eluralkodik rajta, ezek a rémképek lesznek a hálótársai. A szellemek nem ismerik sem a határokat, sem a távolságokat, az átváltozásukkal mindkettőt legyőzik. A szellemek elől nem lehet elbújni New York dzsungelében, s ha megkísértik, rámegy a karrierje, nem lesz képes elvégezni a nagy figyelmet, tiszta észt követelő munkáját, a számfejtéseket, a kamatlábak vezetését.
Itt, ezen az Isten által kárhozatra ítélt vidéken érezte meg, mennyire egyedül van a világon. Nem azért van egyedül, mert magányosan virraszt egy vendégszobában, hanem azért van egyedül, mert mindenki egyedül van. Nem hangyaboly ez a világ, hanem gömbök sokasága fekszik gigászi halomban, s a gömböknek nincs közük egymáshoz.
Egy kötést érez halványan, az még gyermekkorában keletkezett, amikor életközösségben élt Béres Reginával.
– Teljesítenem kell nagynéném végakaratát!
Ezt már hangosan mondta, hajnal felé, miközben véreres szemmel bámult ki az ablakon, nézte a derengő keleti horizontot. Természetesen angolul:
I have to fulfill my aunt’s will!
Reggel, amikor hallotta a hangokból, kulcscsikorgásból, hogy kinyitott a hivatal, bement a titkárnőhöz, és megkérte, tolmácsoljon közte és a polgármester között, mert fontos közölnivalója van.
Viszonylag jól sikerült a beszélgetés, habár John amerikai angolt beszélt, Lucia irodalmi angolt tanult az iskolában és a népfőiskolán.
A polgármester, miután megértette, hogy Béres Regina hatalmas kertjét három méter magas fallal kell körülkeríteni, és be kell vezetni a vizet a szemközti meredek dombról, vakarta a fejét, és sokáig gondolkodott.
– Nem lesz botrány ebből? – gondolta. – Nem lesz világ röheje a község és a kihalt falu? Nem fogják bolondnak tartani még azt is, aki engedélyt ad egy olyan fal megépítésére, amelyik a semmit keríti be? Ép ésszel nem lehet kijelölni egy területet csak azért, hogy az végleg leszakadjon a világról!
Ültek hárman az irodában. Hallgattak. A polgármester töprengett tovább.
– Csakhogy Béres Regina látó asszony volt. Szerették az emberek, őrzik, ápolják most is az emlékét, Nagyalmás – Mereni Mare lakosságával megy szembe, ha nem ad engedélyt az építkezésre. S hátha emiatt keletkezik jó hírneve a falunak? Hátha csudájára járnak az emberek, s föllendül a turistaforgalom? Hátha valamelyik kótyagos gyermeknek látomása keletkezik az Éden közelében? Van erre példa éppen elég a nagyvilágon. Hátha megjelenik valakinek az álmában Regina? Vagy valaki más onnan, túlról? Hátha úgy járunk, mint Medjugorje lakói? Még a Vatikán is tagadja az ottani látomások hitelességét, de a babonás nép tódul, viszi a pénzt, az adományt, felvirágzott a környék. Ez a mi román népünk éppen olyan hajlamos a babonára, mint a bosnyákok, a hercegovinaiak.
– Rendben van, Taylor úr! – szólalt meg végül románul. A titkárnő fordította. – Holnap beviszem kocsimon a közeli városba, beszélünk a mérnök úrral, majdnem minden új ház rajzát ő készítette el Mereni Mare községben. Azt bizonyára tudja, hogy tervrajz nélkül ma már egy disznópajtát sem lehet felépíteni.
– Várunk még azzal, polgármester úr – mondta Taylor. – A végrendeletben arra kér a nagynéném, hogy egy hétig lakjam ott, egyedül az ő házában, és elmélkedjem, gondolkozzam a világ mulandóságán. Töprengjek az élet értelmén.
Ekkor fojtott hangon kezdett beszélni a polgármester a titkárnőhöz románul, amit az nem fordított, éppen ezért John csak egyetlen egy szót értett meg abból, azt, hogy „idiotul”, ami egészen egyértelművé tette, mit tart a község első embere a végrendeletről, a hülye amerikai unokaöcsről, a képtelen vállalkozásról, az Éden-hóbortról.
A megbeszélés után John a község élelmiszerboltjában – a titkárnő segített neki – bevásárolt, főleg konzerveket, hisz az ő nagyapjának a testvére, Szabó Mihály is abból gazdagodott meg Amerikában, s Albu, a kocsis segítségével kiköltözött Kisalmásra.
Álom és ébrenlét között lebegett egy hétig. Járta a falut, nemcsak nappal, éjjel is, épp telehold volt, ilyenkor az árnyékok sokkal beszédesebbek, különösen a csonka falak árnyékai és a kiszáradt fák ágainak udvarokra vetülő csontrajzolata sokkolta. Borzongott, rázta a hideg, állandó hőemelkedése és szívritmuszavara volt.
Állt némán egy-egy beomlott pince peremén, gyepes udvarok közepén, megrokkant házak, csűrök, pajták előtt, ahol valaha emberek éltek, ahol egykoron sűrű, parázs élet folyt. Magába süppedve tépelődött, töprengett azon, miért is rótta rá a nagynénje ezt a penitenciát. Mi lehetett a szándéka?
Akárcsak New Yorkban, itt is napi programot állított össze. Hajnalban indult, járt körbe-körbe a faluban, délelőtt tíz órára tért vissza, akkor szünetet tartott, mint a munkahelyén, a bankban, sajtot, vajas kenyeret evett, délután egyig, kettőig folytatta a bolyongást, ebédelt, minden nap egy-egy konzervet, és csak este, sötétben tért vissza Regina mama házába.
Az éjszakai sétákról le kellett mondania, mert egyik este Kisalmás főutcáján vaddisznócsorda jött vele szemben, beugrott egy fal mögé, onnan figyelte, főleg a kocát, amelyik után csíkos vadmalacok futottak, a holdfény megcsillant a hátukon. A bagolyhuhogás sem használt rossz idegeinek, s Lucia arra is figyelmeztette, elvadult kóbor kutyák járják a vidéket.
Három nap után valami derengeni kezdett. Az motoszkált a fáradt agyában, hogy fonák, fordított viszonyban él az ember a természettel. Minél erősebb az ember, annál jobban pusztul a környezete, s ha szünetel az ember irgalmatlan működése, virul fű, fa, virág, a fák, a bokrok töltik be a tereket, égre csap a madárcsicsergés, milliárd-szám szaporodnak a bogarak, egyensúlyba kerülnek az emlősállatok családjai, fajai.
Nagyon egyszerű, nagyon szürke, hétköznapi volt ez a felismerés, ez a gondolat, de a következtetés, ami ebből levonható, megrázta.
Ezek szerint az ember a Föld legnagyobb ellensége!
Ez a szörnyűség ott, a világ központjában, New Yorkban soha eszébe sem jutott volna. Ott diadalt ül az ember, ott a Föld éke, dísze az ember, okos tudattal rendelkező élőlény az ember, ott élet-halál ura az ember, disszonáns, felháborító, megbotránkoztató annak még a gondolata is, hogy ő a Föld gyilkosa.
S még valami.
New Yorkból nem látszik a Föld. A híres műholdakról sem, amelyek felvételeit olyan gyakran sugározzák a tévéadók.
De Kisalmásról igen. Kisalmásról látszik a valódi Föld Anya.
Nézte a kerteket, az udvarokat, a kanyargó kis utcákat, az alszeg és a felszeg patakát.
Csalán, csattanó maszlag, martilapu, gyermekláncfű, kutyatej, disznóparéj, libatop, somkóró, katángkóró.
Ahol nedvesebb a talaj, ott bürök, sás, nád, surló.
Egy-egy napraforgó árválkodott itt-ott, rozs-, zab- és kenderszálakat is látott, madarak hordhatták a magot, ez maradt a veteményes kertekben és a mezőn az ember-világból.
Néhánynak emlékezett a magyar nevére, mert nagynénjével járták a határt, gyűjtötték a gyógynövényeket, volt olyan, amit az amerikai iskolában tanult angolul, emiatt káosz kavargott a fejében, de azzal nyugtatta magát, nem is lényeges a név, a természetben semminek sincs neve, a név emberi találmány, az agy korlátolt voltának a bizonyítéka, nevet adunk, hogy végessé tegyük a végtelent.
Mert ez volt a legnagyobb felfedezése. Bizonyára erre akarta rávezetni Regina mama. A végtelenséget a véges ember csak transzban, öntudatlan állapotban, önkívületben, álomban tudja megtapasztalni.
És a természetben.
A végtelenség irányába indítottak offenzívát a Föld édes gyermekei, a növények.
Kőbe, téglába, betonba harapnak a hajszálerek, kutyatej virágzik szétázott, csonka falakon, a ketrecek, pajták tetején fű hullámzik, felfut a komló a roskadozó csűrre, színre, a madarak törött ablakokon keresztül behordták az eperfa apró magját a padlásterekbe, szobákba, pincékbe, a padlózat nyílásaiban kis csemeték jelentek meg, a csatornák tele hulladékkal, ezernyi gyomnövény kapaszkodott meg ott, mindeneken látszott, sokkal fontosabb a Föld számára a pipitér, a martilapu, a szarkaláb, a pipacs, a fekete csucsor, mint a ház, az út, a traktor, a mozdony, az autó, a rakéta, és – ez a felismerés riasztotta! – sokkal fontosabb, mint az ember. Bizonyára még a mérges növények, a bolondító beléndek, a csattanó maszlag, a farkasalma, a nadragulya, a légyölő galóca is betölti hivatását, mindenik az élet egyensúlyának egy-egy láncszeme.
Milyen egyszerű igazságok, s milyen képtelenség kimondani ezeket ott, ahol az ember az úr!
Csak az ember korlátolt agyában létezik akácfa, bükk, konkoly, pásztortáska, vadrózsa, sárgarigó, pacsirta, óvatos borz, a valóságban a névtelenség végtelen óceánja hullámzik.
Körsétájából akkor lépett ki, amikor nekiiramodott a meredeknek, s meglátogatta Béres Regina sírját. Érezte, hogy ez több mint kötelesség, ez szakrális cselekedet, akárcsak New Yorkban a sétautak a Charging Bullhoz. Ott a támadó bika ereje, agresszív, lefojtott indulata bűvölte, itt a föld alatt elkorhadt nagynéni szelleme kísértette. John Taylor nem volt babonás, nem hitt sem a szellemekben, sem a kísértetekben, New York, a modern Bábel nevelte felnőtté, mégis azt érezte, berokkan alatta a föld, mert – elmélkedett félhangosan – ha százezrek simogatják meg a bika tökét, ha százezrek hiszik, hogy az szerencsét hoz, akkor ő miért ne hinne egy nagy lélek, Béres Regina szellemében?
S ha van lélek, ha van szellem, akkor nincs különbség a Wall Street, a tőzsdék, a Broadway embere és Béres Regina között.
S ha van csoda, akkor nincs különbség egy felhőkarcolót építő darukezelő munkás és Aladin között, aki csak megsúrolta a lámpáját, s az történt, amit kívánt. Milyen átszellemülten olvasta fel az arab mesét a tanáruk a New York-i iskolában!
Ha szétsugárzik a nagyvilágban az a hit, hogy a bika töke szerencsét hoz, ha azt transzcendentális valóságnak fogja föl mindenki, akkor a LÁTÓ ASSZONY is itt van, itt bolyong, nem költözött át véglegesen a túlvilágra, vagy ha átköltözött, visszajár, megszólítja őt, és neki válaszolni kell.
Nehezen telt el a hét utolsó két napja. Szinte egyáltalán nem aludt, járta Kisalmás utcáit és a közeli mezőket, a gyermekláncfű sárgára festette a cipőjét, koldustetű, bojtorján, muharmag ragadt a ruhájára, megriadt a bálványfák irgalmatlan támadásától, azok még az aszfalttal leöntött részeket is felszaggatták, kinőtt a terméskő-fundamentum alól a bodza, az akác, diadalt ültek az emberkéz gyarló, gyatra készítményein, alig akadt néhány szép növény, búzavirág, imola, székfű, szarkaláb, amelyekre gyermekkorából emlékezett.
Ezekből csokrot kötött, s elvitte a sírra.
S ha ritkán, hajnal felé álomba zuhant, megjelent Regina mama kedves alakja. Már nemcsak az arca és a fejkendős feje, mint New Yorkban a fényes felhők horizontján, hanem teljes valóságában. Tett-vett a konyhában a kályha körül, behajolt a kamrába egy kanál zsírért, friss zöldséget hozott be a kertből, megpucolta, valamit reszelt, később egy levágott tyúkot forrázott le, tépte ki a tollát, s trancsírozta fel, ugyanazokkal a lassú, puha mozdulatokkal végezte mindezt, mint egykoron, az ő gyermekkorában, de nem szólalt meg. Ha John felébredt, nem maradt olyan emlékképe, hogy a nagynénje megszólalt volna. Ennek azért örült, mert hajdani boldog pillanatait élte újra, mintha Regina mama visszaforgatta volna az idő lámpájának csavarját, mintha el sem telt volna a huszonöt-harminc év, mintha csak most nézegették volna a régi, megsárgult fényképeket, mintha most is hallaná a nagy sóhajtást, amit a nagynénje a vőlegénye után küld a végtelen orosz síkságra.
Ezzel a nyugodt érzéssel telefonált a hét letelte után Luciának, s kérte, küldje ki Albut a batárral, vissza akar menni Nagyalmásra.
A következő napokban úgy felbolydult a község, mint egy megpiszkált darázsfészek.
A tervrajzot másfél óra alatt készítette el a közeli város építésze, ahova a polgármester bevitte Johnt az autóján, s visszatérve Nagyalmásra, összeállították a munkacsoportokat.
Kellett egy brigád, így nevezték ott, amelyik fejti a követ, bontja, pucolja a téglát Kisalmás romházaiból.
Kellett egy másik brigád, amelyik a rajz szerint kiássa a fal fundamentumának ovális alakú sáncát.
Kellett egy brigád, amelyik kiássa a meredek domboldalban az árkot annak a betoncsőnek, amelyikben befut a Kék Forrás vize.
És kellett egy mesterekből és kisegítő munkásokból álló csoport, amelyik építi az Éden falait.
Szekereket is kirendeltek markos legényekkel, akik összehordták Regina udvarára az épületanyagot.
Az egész vidéken nagy volt a munkanélküliség, egymással versenyezve, tolakodva jelentkeztek az emberek, alig akarták elhinni, hogy egy bolond amerikai ilyesmire szórja a pénzét, úgy is hívták a háta mögött, hogy az „americanul idiot”, de hála Istennek, hogy megháborodott az elméjében, mert így ők is pénzhez jutnak, nem is kevés pénzhez, óriási napszámot fizetett mindenkinek, persze, a kőműves mesterek kapták a legnagyobbat.
Mintha a Bábel tornyát építették volna, olyan lett a kihalt falu és a határ. Megmozdult az emberekben a legősibb ösztön, a kalandvágy és a kíváncsiság, legalább öt faluból csődült a nagy látványosságra a lakosság, ki kellett rendelni a megyei rendőrséget, hogy távol tartsák a szájtátókat, tudjanak dolgozni a munkások. Csoportokba, szakaszokba osztották a látogatókat a milicisták, s onnan, tisztes távolságból nézték, hogy mélyül az árok, hogy gyűl a kő és a tégla, hogy épül a fal a LÁTÓ ASSZONY virágos kertje köré.
Megjelent a sajtó, a rádió, a tévé, de John Taylor megtagadott minden választ, senkinek sem adott interjút, türelmetlenül utasított el minden riportert.
Tavaszból koranyárba hajlott az idő, mire befejezték a munkát. A nagynénje tervrajza szerint elkészültek az ágyások, egyik szélen a gyöngyvirág, másik szélen kardvirág erdő, külön ágyás az őszirózsának, tulipánmezőnek mért ki legnagyobb területet, egyik foltban a sárgaliliom, másikban tintakék liliom, keskeny, kétarasznyi ágyásokban a jácint és a nárcisz, középre került Regina mama kedvence, a csokrosviola.
A mezőgazdasági mérnök mondta, ennél tudományosabban az Akadémia sem osztotta volna fel a virágos kertet.
Amikor a vízvezetékkel is végeztek, s a lyuggatott csövekből szivárogni kezdett a víz, John Taylor kihozatta teherautóval a városból a hatalmas kaput, amit méretre megrendelt, fölszerelték a reteszeket és a zárat, s az Édent, amit megbomlott elme művének tartott a világ, rábízta Kisanna Máriára, Nagyalmás első asszonyára. Őt javasolta a polgármesteri hivatal, megbízható, becsületes és dolgos teremtés – mondták róla.
Öt évre fizette ki az elvégzendő munka árát, ez volt John Taylor utolsó cselekedete az országban.
Másnap taxit rendelt, ami a megyeszékhely repülőterére vitte, s amikor fölemelkedett vele a gép, kegyelemben részesült.
Ott szálltak el Kisalmás fölött, s Szabó Jancsika még megpillanthatta gyermekkora színterén az ovális alakú építményt, a Regina Falat.
Az ember nélküli Édent.
A római Capitoliumra hasonlít – gondolta –, csakhogy ezt nem mocskolja be sem a gladiátorok, sem a vadállatok torkába lökött őskeresztények vére.