Drakula halála (fantasztikus filmregény)

VI.

Drakula merénylete

Órák hosszat aludt már… És amikor éjfelet ütött a toronyóra, Drakula, mint valami ördögi kísértet, megjelent a kis szobában. Nesztelen léptekkel közeledett az alvó leány felé, hosszú, csontos ujjaival megérintette a vállát, mire riadtan ébredt fel nehéz álmából Mary. Képedten nézett fel a leány Drakulára, akinek tekintete most a pokol félelmetes szemeiben csillogott. Ördögi mosoly torzította el ajkait, s mint aki rárontani készül áldozatára, magához ölelte a leányt és vonszolni kezdte:

– Kövessen! – szólt. – Kastélyomba megyünk, a gyönyörök otthonába! Meg akarom magát menteni! Hisz ezek itt mind gonosz emberek, akik magát is, akárcsak szegény atyját, el akarják pusztítani!

Mary ijedten hallgatta ezt a földi ördögöt. És Drakula, mint aki biztos a dolgában, folytatta:

– Meneküljön ebből a pokolból! Kövessen és bízzék bennem! Én halhatatlan vagyok és földöntúli hatalmam van! Jöjjön!

– Nem!… Az Istenért, engedjen! – tiltakozott Mary. – Kicsoda maga?!… Mit akar tőlem?… Micsoda jogon követeli, hogy magával menjek?… Hová akar vinni?…

És Drakula, mint a fergeteg, vitte, vonszolta áldozatát, hogy még hajnal előtt célhoz érjen…

Odakünn az éjszaka titokzatos fátyla borult a városra… Nagy, puha hópelyhek hullottak alá, s az éjnek ez a fekete-fehér panorámája félelmetes kísértetiességgel hatott…

Az emberi szörnyeteg mint könnyű, tehetetlen bábot hurcolta a halálra ijedt leányt, aki bukdácsolva követte Drakulát… Órákig tartott ez a kétségbeesett barangolás, míg végre egy hatalmas, különös épület elé, Drakula titokzatos várkastélya elé értek.

Mary megremegett.

Borzongatta a fagyos szél, és megdöbbenéssel töltötte el különös kísérője. Ki akarta tépni magát Drakula karjaiból, de a szörny keményen tartotta.

– Hohó, aranyvirág! – kacagott sátáni hangján. – Itt öröm, boldogság, mámor vár rád! Miért akarsz elmenekülni?!

– Engedjen! Engedjen!

– Bejutsz te is a halhatatlanság birodalmába, a csodák palotája: Drakula háza! Ne félj hát, ne remegj! Örülj inkább, mert a boldogság vár! Jöjj, jöjj!

És hiába volt a leány minden ellenkezése. A párharc aránytalan volt, Drakula győzött…

Az óriási kőkapu nehéz szárnyai csikorogva nyílottak szét a jövevények előtt. Drakula otthon volt prédájával.

Mary kíváncsi ijedtséggel tekintett szét a palota belsejében, amely furcsa építkezésével, fantasztikus világításával a fantázia, a mesék országának különös birodalmára emlékeztetett.

Valami különös, idegekre menő, mámoros, buja illat terjengett Drakula kastélyában. És ez a nehéz, fojtó szag szinte kábulatba ejtette a gyönge idegzetű leányt.

– De hát miért hozott ide?!… – szólalt meg végre Mary. – Mit akar tőlem?

Drakula a győzelem biztos diadalával felelt: Innen többé nem menekülhet! Holnap eljegyzési ünnepet ülünk! A mátkám lesz! Halhatatlan csókkal jegyzem el magamnak, és itt marad örök életű asszonyaim táborában!

Erre Drakula intett egyet, s a palota közepén megnyílott a márványtalapzat. Kékeslila fény csapott fel alulról… földöntúli muzsika buja hangjai szűrődtek fel… és tizenkét gyönyörű asszony látszott, akiknek pompázó testét egy vékony fátyol fedte, s akik a meleg zene ritmusára táncoltak…

Drakula megtörte Mary hallgatását:

– Mire kétszer kél fel a nap, maga is föld alatti lakóim között lesz!

– Nem… a világ minden kincséért sem akarok odakerülni! – fakadt ki Mary, és kétségbeesésében a nyakán levő keresztet vette kezébe és Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg őt ebből a rettentő helyzetből.

– Átok!… Pokol!… Az egyetlen, ami ellen hatalmam tehetetlen!… El vele! – tört ki magából Drakula.

VII.

A nászünnep

Közben a hajnal pirkadó, vörös fénye szökött be a palotába…

Drakula szinte menekült, és így szólt:

– Gyűlölöm a napfényt! Távozásra kényszerít! A viszontlátásra – este!

Drakula elment, és utána bezárultak a palota összes kapui.

Mary egyedül maradt a rejtelmes épületben, amelynek minden zugából Drakula ördögi képét látta maga felé vigyorogni… Menekült ettől a félelmetes fantomtól, de hasztalan… Drakula követte mindenüvé…

Gyötrelmes órák teltek el így… Mary tehetetlenül vergődött börtönében, amelyből kiszabadulni meddő reménykedés volt csupán… Remegő testét egyik teremből a másikba vonszolta, kiutat keresett – hasztalanul… A rémes kép, Drakula kaján tekintete csak fokozta ijedelmét és kétségbeesését…

Estére járt már az idő… Mary leszaladt a palota parkjába… Ekkor hirtelen, méltóságteljes lassúsággal szétnyílott a nagy kapu, és belépett Drakula…

– Mily kedves, hogy elém siet! – szólt a megriadt leányhoz.

Drakula karonfogta Maryt és felvezette a palotába, majd így szólt hozzá:

– Menjen és öltözzék fel az eljegyzési ünnepséghez!

Drakula intett rabszolganőinek, akik körülvették Maryt, és egy ragyogó, illatos, virágos szobába kísérték. Arannyal, ezüsttel, drága ékszerekkel díszített mennyasszonyi ruha várt itt Maryre. A rabszolganők felöltötték Maryre a kincses öltözetet, s amikor méltó pompában ragyogott Drakula legújabb arája, levezették őt a palota nagytermébe, ahol már izgatottan várt rá az ördög fia.

Drakula örvendezve, kéjes mosollyal sietett a menyasszonya elé. Mary szinte félálomban, ájultan engedte át magát a pokoli férfi hatalmának.

– Üdvözöllek, gyönyörűséges mátkám – hízelgett Drakula Marynek. – Ünnepet ülünk most, örömünnepet, nászunk előünnepét!

Harsány zene szólalt meg… Valami ördögi nászinduló zajos, furcsa, dörgő muzsikája, amelyre fantasztikus jelmezbe öltözött balett lejtett érzékien csábos táncot…

Az egész palota misztikus fényben úszott… Vakító színek váltották fel egymást. Tarka fény villant fel, majd kialudt, hogy utána más kövesse.

Félelmetesen pompás volt ez a káprázatos ünnepség, Drakula eljegyzési ünnepsége, amelyen legújabb menyasszonyát akarta rabjává tenni.

– A virágeső után örök életre egybeforraszt bennünket a csókom! – szólt menyasszonyához a vőlegény.

E szavak után, mint a záporeső a nyári égboltról, sokezernyi virág hullott alá a palota mennyezetéről, és elborított minden zugot…

Buja illat töltötte be a hatalmas termet…

Drakula ekkor mámoros fővel hajolt Mary felé, hogy csókkal illesse a leány ajkát… Vad kéjtől remegett a szája, karjait ölelésre készen tartotta. Ebben a pillanatban Mary, aki megérezte a veszedelmet, ellökte magától Drakulát, nyakláncán függő keresztjéhez nyúlt és feléje mutatta, bátran, villámló tekintettel…

– A kereszt!… A kereszt!… – ordított Drakula, és riadtan hátrált a leány elől.

A váratlan jelenet láttára ijedelem lett úrrá az egész teremben… Drakulával együtt a gonosz szellemek is rémülten menekültek…

Mary előtt nyitva állt az út…

S a leány, felhasználva a kínálkozó alkalmat, futásnak eredt, s a nyitva felejtett kapun kirohant a havas éjszakába.

A filmtörténet F. W. Murnau 1922-es Nosferatuját tekinti az első Drakula-adaptációnak, egyes források szerint azonban egy magyar film megelőzte: a Drakula halálát 1921-ben rendezte a marosvásárhelyi származású Lajthay Károly, társ-forgatókönyvírója pedig a későbbi Oscar-díjas Kertész Mihály volt. A film kópiái elvesztek, de fennmaradt egy „fantasztikus filmregény” 1924-ből, amelyet – vélhetően a film alapján – jegyzett Pánczél Lajos újságíró, író, filmtörténész. Ebből a szövegből közlünk most két fejezetet.

‍