Dombalja

Az ABC üvegezett ajtaja sarkig kitárva, sörösrekesszel kitámasztva, a raktárból halk zene szűrődik ki, valami zongoradarab, talán Schumann. Ujjaimmal ütöm a taktust a csemegepulton. A már nem fiatal, de nagyon is vonzó eladónő elgyötört arccal, elfolyt szemfestékkel bukkan elő a konzervsor mögül. Ujjatlan, átsejlő köpenyének felső gombját kapkodva kioldja, a bőrére tapadt, verejtéktől átnedvesedett műszálas anyagot többször fellebbenti, izmos, sima combja egy pillanatra kivillan. Kartonlegyezővel hűsíti felhevült testét. Kecses nyakán egy ér lüktet idegesen. Zihálva lélegzik, lágy mellei a muzsika ritmusára emelkednek. Vizes haját megrázza, mindkét kezével beletúr a szőke, göndör koronába. Lehajtom a fejem, hogy ne bámuljam, de így a vörösre lakkozott körmű, szép lábfejét bámulom. Elönt a tűz, a kánikula és az érzéki-izgató jelenet sok így egyszerre, meggyulladok.
Végre észrevesz. Zavarba jön, lebarnult arcán is átüt a szégyenérzet pírja. Letörlöm bárgyú férfivigyoromat. Nem fokozom kínjait, gyorsan rendelek, fizetek. Üveg olaszrizling, szóda, kenyér, vaj, parizer, Munkás. Kevés elég. Egy izzadtságcsepp indul el a tarkómról, társai követik, végigcsiklandozzák gerincemet. Szemeimet sós homlokpatak csípi.
A négyemeletes házak között alig járt a levegő. Az új lakótelep kietlensége, néptelensége nyomasztó. A betonjárda felett áttetszően reszket a paneldélibáb. A júniusi, forró hétköznapon mindenki, aki csak tehette, fedezékbe húzódott. A frissen festett szőnyegporoló-állvány világoskék színével elkülönült a szürke falaktól. Vascsövei vékony, fekete árnyékkeretet festettek a kiégett fűre. Tikkadt verebek gubbasztottak libasorban az arasznyi, hűsítő sávban. A parkolókban elvétve csillogott néhány felforrósodott autó motorháztetője. Egy sötétzöld Wartburg alatt kóbor macska nyalogatta tappancsát. Feltűnt egy fekete Volga GAZ-24, nem értek az autókhoz, sőt, nem is érdekelnek, de ebben, a szovjet járműipar ritka példányában – itt, a kisvárosban igazán ritka –, én is láttam valamit. Szépet nem, de némi eleganciát igen. Majdhogynem arisztokratikus megjelenést. A mozdulatlanság ijesztő volt. Senki emberfiával nem találkoztam. Nem, nem az üresség, a csend az, a csend félelmetes. Antibábel. Az iskola még tartott, a teljes foglalkoztatottság kiteljesedése idején csak a magamfajta mázlista firkász nem sínylődött a szerkesztőségben. „Terepmunka”. Ezzel kivontam magam az irodai ceruzarágcsálás tétlenségéből. A már-már kétségbeesésbe hajló, posztapokaliptikus hangulatomból vidám fütyörészés zökkentett ki.
Hátam mögül jön a melódia. Régi, világháborús katonadal. Bizonytalan biciklis imbolyog a járdán, széles nyolcasokat ír le, félek, hogy elesik. A Dombról jön, boldog. A fonott vázú üvegkaniszter a kormányra akasztva hintázik. Hetven körül lehet az öreg, Horthy katonája. Már jól hallom, énekel is, Horthy-dalt dúdol. Csak halkan meri, pedig vidáman kapatos. Óvatosan kikerül, nyikorgó-dülöngélő alakja eltűnik a házak között. Újra csend.
A kockaépületek után kertes házak, mini parcellák. Mind egyforma, de kedves. Kicsi ablakok, kicsi terasz, kicsi veteményes, kicsi lugas. Elszórt gyerekjátékok. Traktorgumi-homokozó, piros lapát, zöld vödör, sárga süteményformák. Darázscsíkos slag összetekeredve. Seprű, gereblye a falnak támasztva. Fasufni az udvar végében. A kertek között szűk sikátor vezet. Alig embernyi, a szatyromat beleverem a drótba, magamhoz szorítom. A barna tacskó csak a hűvös járólapról morog rám.
Kiérek a kisvendéglőhöz. Ez is beton. Betonlépcsők vezetnek a betonteraszra, a virágosládák is betonból. Széles, dús hársfa árnyékolja az étterem ablakait, a légypiszkos lámpabúrákból nehezen tör utat a sápadt fény, az italospolc fölött neoncső vibrál zümmögve. Délelőtt tízkor csak két vendég üldögél a sárga abrosszal terített asztaloknál. Elegáns nyugdíjas urak. Fehér ingben, nyakkendőben, a könnyű, nyári kalap előttük az asztalon. Jéghideg Balatoni Világost kortyolgatnak, a napi sajtót böngészik: Népszabadság, Népszava, Népsport. A nagybajuszú, mellényes pincér a pult mögött törölgeti a poharakat, érces hangjával rám köszön, tuti totótippet kér hétvégére. Brescia – Atalanta iksz, Honvéd – Dorog hazai. Leülök a piros műbőrrel bevont, körtámlás vasszékre. Dupla fekete, két szál cigaretta, csapvíz, a szokásos. A pincérnő riszáló csípővel, csábos mosollyal hozza ki az italokat. Nyelve hegyével érinti dús felső ajkát, rám kacsint. Mélyen előredőlve teszi le a tálcát, vékony aranylánca szemmagasságban lengedez. A szívmedál hipnotizál, mögötte két puha domb, vágyvölgy, megbabonáz
Hazaérek. Földszint, másfél szoba. Az ablak mindkét szárnya nyitva, a függöny elhúzva, hasztalan. Hanyatt fekszem a kopott, zöld kanapén, kifelé bámulok. A ház mögött kezdődik a Domb. Lapostetős garázssor, fölötte szőlő, zöldellő gyümölcsfák, boronapincék, vakolatlan, torzó téglapincék. Felhőtlen kék égen repülő húz el, fehér csíkja fodrozódik, fekete madarak keresztezik.
Az alacsony, lakkozott dohányzóasztalon kaotikus állapot: közepén írógép, befűzött lap, egyetlen szóval a tetején, megsárgult hamutartó bűzölög a tucatnyi csikktől, mosatlan csésze, tollak, ceruzák, jegyzetfüzet, lapok szanaszét, összegyűrve, eltépve, üresen, befejezetlen mondatokkal. Nem tudok írni, a regényt sem, a cikkeket sem. Megállt a forró levegő, megállt bennem az idő. Felülök, izzadt hátam nyoma a szöveten.
Az éjjeliszekrény szélén boríték, már két hete bontatlan. Ő írta. Gyöngybetűkkel neve, címe, nevem, címem: Dombalja utca 38. Kétszer hagyott el, utoljára hat éve, a várost is, nem tudtam, hol él. Most tudom, ahová mindig vágyott, ott a Nagyvárosban. Ahol van élet, ahová nem akartam menni. Hosszúlépést töltök, ledöntöm. Percre hűsít. A borítékot fogom, lefújom a port. Rágyújtok, a nevére fújom a füstöt, magamban átkozom. Elmentél, elfelejtettelek, eltemettelek, dehogy feledtelek. Két hete itt a leveled, két hete nem írtam, két hete negyven fok. Verjen meg az Isten!
Feltépem a ragasztást, kihajtogatom a levelet. Verejtékes tenyerem nadrágomba törlöm, olvaslak, tízszer is elolvaslak. Azt írod, visszajössz, vissza hozzám, engem szeretsz, könyörögsz, a holnap reggeli vonattal jössz. Nem egyedül, ketten jöttök. A fiammal…
Homlokom izzadtsága keveredik a könnyeimmel, közös cseppben koppannak a levélen. Csak egy szót látok magam előtt: fiaddal…
A Dombról süvít be a szél, fellebben a függöny, lesodorja a papírgalacsinokat. Megszólal egy pacsirta, a szomszéd dalra fakad az erkélyen, dudaszó, gyerekkacaj. Az írógépbe fűzött lap mint szárny csattog, olvasom, mit írtam: a nevedet.