„Döbrentei nekünk oly zsurnált ad, amelyet reményleni nem mertünk volna”

Erdélyi Muzéum (1814–1818)

A magyar nyelvű folyóirat-kultúra kibontakozását a magyar irodalomtörténet-írásban, nyilván, nem alaptalanul, az 1789-es évhez és Kassához szoktuk kötni. Ez az az év, amikor Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János, id. Ráday Gedeon hathatós segédletével elindítja a Kassai Magyar Museumot. Nyilván sokféle választ adhatunk utólag arra a joggal feltehető kérdésre, miért kellett több mint 25 évet várni arra, hogy a 18. század végi magyar irodalmat egyre nagyobb mértékben meghatározó folyóirat-kultúra mint nyilvánosságforma az erdélyi irodalom berkeiben is meghonosodjék. Mert a lap szerkesztőinek egyik félig-meddig nyilvánosan is bevallott szándéka a társaságalapítással az is volt, hogy Erdély és a Székelyföld legeldugottabb zugaiba is eljuttassák „az új szelek lehelletét”. Ezért is küldi el Ráday Gedeon még a folyóirat megjelenése előtt a Magyar Museum előszavát a vásárhelyi kollégium tudós tanárának, Zilai Sámuelnek, s a lapszám megjelenése után százasával érkeznek Vásárhelyre is a Magyar Museum példányai. S nyilván az sem véletlen, s ez a magyar kultúra „határokon átívelő” egymáshoz kötöttségét, de centrumhoz való kötődésüket is jelzi, hogy az erdélyi literátorok rögvest szövegeket ajánlanak megjelenésre az újonnan alakult folyóiratba.

De hogy jobban rálássunk, a korabeli Erdély olvasóközönsége mennyire volt fogékony az új időknek új szeleire, hadd idézzek az imént már említett Zilai Sámueltől, aki 1792. február 19-én kelt levelében ezt írja Ráday Gedeonnak, a Magyar Museum önkéntes erdélyi népszerűsítőjének: „A Magyar Múseumnak első negyedéből vettem-vólt kezem alá a Nagyságod neve mellett száz exemplumot. Egynehányot ugyan el-adtam belőle; de nagyobbára mind meg-van, senki sem veszi. Bátorkodom azt-is kérdeni nagyságodtól, mit tsináljak már én ezekkel a megmaradtokkal?” Zilai, mint a fentebbi levélszemelvényből is látszik, ugyan néhol zsörtölődve, néhol panaszkodva, hol dicsérve a lapot, hol felróva annak fogyatékosságait, de ellátta azt a feladatot, amelyre Ráday felkérte: a Magyar Museum, az „új időknek új szelei” még ha nem is a remélt példányszámban, de eljutottak az erdélyi olvasókhoz.

Sem Ráday Gedeon, sem Zilai Sámuel nem él már az Erdélyi Muzéum megjelenésekor. Igaz, épp akkor magyar nyelvű folyóirat sincs Magyarországon, így Döbrentei Gábor vállalkozása hiánypótlónak is tekinthető. Hogy mennyiben változtak az alatt a 25 év alatt az irodalmi viszonyok? Ha a lap tiszavirág-életét nézzük, azaz hogy „mindössze” tíz számot ér meg négy év alatt, csak épp egy keveset. Ha az első lapszám példányszámát nézzük – s akár a mai folyóiratok példányszámával is összevethetjük –, mondhatjuk, igen sokat: a 200 előfizetővel rendelkező első füzetet 550 példányban nyomtatják ki, néhány hét alatt a lap vevőkre, olvasókra talál, Trattner Pesten az első füzet újrakiadására vállalkozik. A második szám már 1000 példányszámban jelenik meg, 680 előfizetővel. Az első lapszámot hosszas készülődés előzi meg, hol a cenzornak vannak kifogásai, hol a betűk hiányoznak, s Pestről kell hozatni őket, hol a kellő számú patrónus, hol a hit és a bizalom. A 180-200 oldal terjedelmű füzetek, az eredeti tervek szerint, negyedévente látnának napvilágot – ma is nehezen lehet pénzt, paripát, fegyvert, azaz megfelelő szintű, minőségi szöveget és anyagi fedezetet teremteni egy évi négyszer megjelenő ekkora terjedelmű folyóiratra. Nem csoda hát, hogy az amúgy nem erdélyi származású, a Gyulai család, majd Wesselényi Miklós nevelőjeként is számon tartott Döbrenteinek sem sikerül eredeti tervét maradéktalanul megvalósítania. A második szám megjelenésére egy egész évet kell várni, s négy év alatt sikerül tíz lapszámot megjelentetni. Egy füzetért 1 forint 45 krajcárt kértek (hogy legyen összehasonlításunk, 1815-ben Kis János verseskötetét 5 forint 45 krajcárért árulták, Kazinczy Ferenc minden Munkájinak első öt kötete 12 forintot ér. Egy kőműves napi bére Pesten a 10-es években 1 forint 30 krajcár, ugyanebben az időben egy sovány ökör 33,50-be, egy hizlalt ökör 49,45-be került). Hogy aztán 1817-ben, a Tudományos Gyűjtemény elindulásakor már csak 177 előfizetővel rendelkezzék a lap, s Döbrentei Gábor 1817 decemberében annak megszűnését kénytelen az olvasók tudomására hozni. Sorai akár ma is ismerősen csenghetnek: „Valljuk-meg, mi még csak mind az ébredezés, a készülgetés idejében vagyunk, s még sok vélekedések egybeütközésének kell sokat lesurolni, mig Literaturánknak virágzóbb éve elérkezik, melybe annak tisztább, erővel hatalmasabb, magához vonzóbb tulajdona lesz. Hozza ez remegésbe az ifjút, adjon ez neki tüzet, nem még az elmúlt időkből való ízlés tónusa szerint megindulni, hanem ott kezdeni lépéseit, ahova a nyelvet és ízlést jobb íróink, sok szorgalom, sok vívás között elhozták.”

A fentebbi számszerű felsorolásból is látszik, lapot indítani Erdélyben már a 19. század elején sem volt könnyű mulatság. Még akkor sem, ha az mindjárt az első lapszámmal felülmúlja a várakozásokat: Kazinczy írja 1814. május 22-én Sipos Pálnak: „Tegnap vettem postán Döbrenteitől az Erdélyi Muzéum 1. füzetét. Sokkal jobb, mint remélni mertem. Vitkovitsnak itt olvastam először eggy gyönyörű Horátzi lélekkel írt Epistoláját. (…)•Az a’ baja hogy a’ procuratorság sok idejét elvonja, ’s nagyon szereti a’ kancsózást barátjai között. Pedig nem gazdag. Ebédjein, és vacsoráin sok palaczk bor ürül, ’s maga danol, és minden ember nála eszik. Szép a’ Horvát munkája is a’ Szívhez. Ezt is itt láttam először. A’ Barcsai emlékezetére írt ódát, melly a’ Döbrentei tollából folyt, nem szeretem, ’s ott azt a’ két kicsucsorodást. (…) A! Római poesisről írt munka is derék (…) Új magyar Tragédiát várni még most hamar van. Meglásd, semmi sem lesz belőle.” Majd egyben a Muzéumok elejére tett arcképre is reflektál, jelen esetben Bethlen Gergely kormányszéki főtanácsos portréjára: „Mi ember G. Bethlen Gergely fejére, és szívére nézve? Melly rettenetes néz ki öltözetéből. Húsz esztendő múlva nevetéssel fogja nézni a’ ki megpillantja. Kérlek, ha módját ejtheted festesd-le magadat.”

Ha megnézzük az első lapszámot, illetve a lapszám fentebb is érzékeltetett fogadtatását, bátran állíthatjuk, Döbrenteinek nemcsak igen színvonalas irodalmi kört sikerült Kolozsvárt megszerveznie, amelyen – amolyan szerkesztőségi gyűlésen – megvitatták az egyes lapszámok tartalmát, hanem Kolozsvár városát a magyar irodalmi élet egyfajta centrumává is tette. A megjelent szépirodalmi szövegek, recenziók, nyelv- és irodalomtörténeti, neveléstörténeti munkák a lapot a korabeli pennaháborúk, irodalmi viták egyik főszereplőjévé avatták, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Szerzői között ott találjuk Kazinczyt, Kölcseyt, Dukai Takách Juditot, Szemere Pált, Ungvárnémeti Tóth Lászlót – és a sort még folytathatnánk. Számomra azonban – minden centrum ellenére – az Erdélyi Muzéum értéke nem – vagy nem csak – abban mérhető, hogy elhozta Erdélybe, Székelyföldre a magyarországi irodalmi élet nagyságait. Hanem inkább abban, hogy teret adott a hazai értelmiségi rétegnek (Molnos Dávidnak, az unitárius kollégium igazgatójának, Zsombori József tanárnak, Újfalvy Krisztinának, Bárány Boldizsárnak stb.). Ki- (vagy fel-)nevelt egy olyan ifjú szerkesztő-munkatársi csoportot (Pataky Mózes, Gyulay Lajos, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor is az ő „felfedezettjei”), akikre épp a lapban való megjelenés révén figyeltek fel a korszak nevesebbjei, mentorként és emberileg-barátilag is irányította pályafutásukat. Csak egy példát említsek: a Goethe- és Schiller-fordító Pataki Mózesre, akinek épp mostanság jelent meg Poétai Gondolatok című, mindeddig kéziratban maradt versciklusa, épp a Muzéumban megjelenő szövege kapcsán figyel fel Kazinczy: „Az Erdélyi Múzeummal nagyon meg vagyok elégedve, noha tőllem is némely Darabokat béveve. – írja 1816. február 13-án. – Kár Pataki Mó’zest [!], ennek az embernek igen világos feje vala és különös Talentoma a’ beljebb vonult dolgoknak (rerum abstractarum) előadására. A’ Német Literatura Históriáját alkalmas kéz dolgozta. Én az Erdélyieket inkább tartom Magyaroknak mint minket. Úgy látszik, mintha több szép magyar ajakú és magyar szívű jónevelt embereik volnának. Meg kell vallanom, hogy még sehol sem olvastam a’ Spinoziszmuszt olly szemlátomást elő-adva, mint Pataki Mó’ses értekezéseiben. Én fiatal Koromban magát Spinozát is forgattam, de vagy ő, vagy ifjúságom volt az oka, hogy nekem nem vala olyan világos, mint Magyarázója Pataki, a ki az én Ideámat azon sziztemáról egészszen eltalálta.” Kazinczy érdeklődése a fiatal Pataki iránt nem zárul itt le, tudjuk, a fiatal szerkesztő Széphalmon is felkeresi – Wesselényivel egyetemben – Kazinczyt, s Patakynak a tragikusan korán bekövetkezett haláláról megrendülten tudósít leveleiben a széphalmi mester.

S nem véletlen, hogy a X. füzetben, a lap megszűnésének bejelentésekor készített mérlegelésben épp ezt a mentorszerepet hangsúlyozza Döbrentei: „Legnagyobb gyönyörűségemet lelém ezen Időszaki-írás ki-adása alatt abban, hogy kilenc Erdélyi ifjú, melegen érezvén a hazai felszóllalásokat, hozzám csatlotta magát. Most iparkodván készülnek a nemzeti Literatura egykori bővítésén, ’s hiszem, egyik ez, másik más nemében a költői vagy folyó beszédi munkának jelesen áll elé.”

*

Szilágyi István többször elmondta szóban, írásban, a Helikon felmenőinek ősatyja maga az Erdélyi Muzéum. Amely egyfajta szellemi folytonosság fenntartására kötelezi mindenkor az irodalom művelőit Kolozsváron – nemcsak úgy, hogy Döbrenteihez hasonlóan, akkor is irodalmi fórumot biztosít, amikor máshol épp hallgatnak a múzsák, hanem úgy is, hogy „a legújabb ifjúi próbálkozásoknak úgy szándékszik teret biztosítani, hogy eközben a mindenkori magyar irodalom és kultúra értékei ugyancsak szem előtt tartassanak.” Mit is kívánhatnék egy 200 éves folyóiratot ünneplő közönségnek egy lassan 25. életévét betöltő folyóirat szerkesztőjeként? Talán hogy 175 év múlva, a Helikon 200. évfordulóján ne csak a folyóiratot, hanem, Pataki Mózeshez hasonlóan, a lapban debütáló egykori fiatal tehetségeket is ünnepelhessék: kötetekkel.