Dixi tanár úr nyoma

Jól dokumentált, ötvennyolc éves (!) történetét bemutató kiállításának megnyitása után már gyertyafényes évzáró bulijára készült a Benkó Dixieland Club, két hét múlva pedig a budapesti Zeneakadémián a hagyományos karácsonyi koncertjük következett volna, amikor váratlanul meghalt a csapat alapító vezetője, menedzsere és lelke, Benkó Sándor.
A zeneművészet történetének – emberéleti lépték szerint – hatalmas periódusát küzdötték és zenélték át. Benkó még harmadikos gimnazista volt, amikor együttesét alapította. A II. világháború utáni időkig a swing, a New Orleans-i traditional jazz, a chicagói dixieland Európában folyamatosan és zavartalanul élt, sikeres és szorgalmas angol, német, holland bandák őrizték és fejlesztették ezeket a hagyományokat. Úgy tűnt, megülepedett és révbe ért, végleg polgárjogot nyert ez a zenélés az öreg kontinensen is, amikor az Államokban „pár gitárpüfölő gyermek” – Benkó szóhasználatával – pillanatok alatt elvitte a dzsesszrajongó közönség jó részét. Elvitte – a rock’n rollal. A lassan Magyarország-szerte ismertté vált Benkó Dixieland Band kísérletként „megcsinált” olykor egy-egy rockosabb számot, de nem érezték – s főleg Benkó maga nem érezte – otthonosnak. Ekkor döntöttek végleg úgy, hogy megmaradnak a korábbi, klasszikussá nemesedett vonalnál, bárha „benkósan”, saját összetéveszthetetlen stílusjegyekkel. Közben rajongóinak több milliós gyűrűjében beérett a Beatles, másfél évtized múlva berobbant a diszkó, tarolt az Abba, a Boney M. – Benkóék viszont állhatatosan csak azon dolgoztak, miként gondolják tovább, hogyan szervesítsék, „dolgozzák fel” a közkedvelt számokat saját zenei eszményeik szellemében és stiláris eszközkészletükkel. Világszerte számos együttes érdeme, hogy a rock and roll felívelése után mintegy fél évszázaddal bizonyossággá vált: a (fehér) dixieland és a (jobbára fekete) New Orleans-i hagyományos dzsessz időtálló, ezek a stílusok ma ismét megkérdőjelezhetetlen szereplői a zenei kultúrának Európában csakúgy, mint az Egyesült Államokban.
De most Benkó Sándort siratjuk, egy egész intézményrendszert és egy példaadóan szilárd, sokoldalúságban és kulturális öntudatban nehezen meghaladható személyiséget. Gyermekkorában hegedülni, szaxofonozni is tanult, de a klarinéttal vált naggyá – zenészként. A Benkó Dixieland Band – majd Club – hosszú történetének ténye és a teljesítmények, elismerések szinte végeláthatatlan sora bizonyította vezetői kvalitásait (már első albumuk aranylemez lett, 1971-ben elsők lettek a Montreux-i dzesszfesztiválon, San Sebastianban 1972-ben a közönség díját nyerték el, a tekintélyes angol Music Week magazin 1976-ban Az Év Csillagainak választotta őket, 1982-ben a sacramentói dzsesszfesztiválon elnyerték a nagydíjat a bennszülött amerikai versenytársak elől, 1983-ban az év nemzetközi dzsesszzenekara lettek Kaliforniában, 1987-ben Ronald Reagan elnök tüntette ki őket az amerikai dzsessz magas színvonalú műveléséért, 2007-ben George W. Bush is hasonló elismerésben részesítette együttesüket; 2015 végén mintegy 25 órányi aktív repertoárjuk volt – vagyis 14 teljes koncertet zenélhettek volna végig „kapásból” és ismétlések nélkül –, 1800 órányira rúgott a minőségi/minősíthető hangfelvételeik össztartama, 600 órányi tévéshow állt hátuk mögött, 110 lemezük volt, több mint 10 900 koncertet dolgoztak le világszerte). Mindeközben Benkó a budapesti Műszaki Egyetem adjunktusaként dolgozott (1963-ban a Műegyetem villamosmérnöki karán szerzett diplomát, majd a villamos gépek tanszéken tevékenykedett), a nyolcvanas évek végén kozmetikai vállalkozásba fogott: megalapította a Sunfleur céget. A kulturális menedzsment egyik legkorábbi – és munkabírással, találékonysággal bőven megáldott – úttörőjeként ismerték Magyarországon.
Világpolgár és a magyar zenei kultúra egyik elkötelezett nagykövete volt egyszerre. A nemzetközi sikereknél előbbrevalónak tartotta a hazai elismertséget, az amerikai gyökerű zene azonban újabb és újabb megméretkezésre szólította. Nemcsak hogy nem tért ki a szakmai minősítések elől, de kereste is az alkalmakat rá. A hatvanas évek óta „személyzeti politikát” játszott: tizenéves korukban maga szemelte ki majdani zenészkollégáit, saját pénzéből fedezte oktatási költségeiket, dixieland-muzsikusokat nevelt. A klasszikus zene legnagyobb fellegváraiban is jegyezték a Benkó Dixieland Bandet, mert az együttes (és maga Benkó Sándor) mindig feddhetetlen minőséget képviselt.
Művészi fejlődésének egy pontján Benkó észrevette, hogy – mint mondta – „nyomot tud hagyni a zenetörténetben”. Munkás­ságának ismerői jól tudják, hogy ezt a nyomot nem egyhamar fogja belepni az utak felvert pora.