„Fiúk, nekünk nincs több tékozolni való talentumunk. Nincs szeszekkel tompítani-muszáj eszménk, nincs mérgekkel nyirkos őszi párákká égetni-muszáj gondolatunk. Mert nekünk nincs annyi gondolatunk, hogy ne lehetnénk gazdái, gyámolítói egymás gondolatainak. És mi nem lehetünk többé egymás gyámolítását sem megtagadók, sem elhárítók. Mert mi életre ítéltek vagyunk; nincs más menekvésünk, értékeink után föl kell nőnünk legjobb önmagunkhoz is.” Szilágyi István búcsúztatta ezekkel a dühös-elkeseredett mondatokkal Szilágyi Domokost 1976-ban – és én azon gondolkodom sorai olvastán, hogy mi lehet a nehezebb: nemzedéktársaktól búcsúzni, vagy idősebb kortárs-nagyok fájó hiányára ráébredni elvesztésük után. (Hogy melyik a tragikusabb, nem kétséges.) Ez utóbbiakból volt elegendő az elmúlt hónapokban, években. Kiket, milyen óriásokat kísértünk utolsó útjukra csak idén! Alig kezdődött el az irodalmi „gyászév” Kovács András Ferenc marosvásárhelyi temetésével, pár hónapra rá már Szilágyi István koporsója után ballagtunk a házsongárdi fák alatt. A korábbi, de – időben is – közeli veszteségeket már sorolni sem merem, nehogy kifelejtsek valakit.
Ott, Szilágyi ravatalánál (úgymond) díszőrségben állva vágott mellbe a felismerés, amellyel mind ez idáig elodáztam a szembenézést: hogy felnőttem, felnőttünk – azok a valahai fiúk és lányok, akiknek szintén nincs több tékozolni való talentumuk. Jelentsen bármit ez a tékozlás: nem csak tehetséget, de életekben és művekben mérhető időt, gondolatot, felelősséget. Nem annyira magától értetődő „megvilágosodás” ez olyasvalaki számára, aki azt gondolta mindig, hogy az író „feladata” pusztán a saját szövegeinek határáig terjed. Valahogy másként gondoltam el a felnövés rendjét, és most sem tudom pontosan, milyen is lehet az a bizonyos legjobb önmagunk. Hogy van-e ilyen, lesz-e valaha. Valahogy öregebbnek, bölcsebbnek és tapasztaltabbnak képzeltem azokat, akik egykor így tudtak búcsúzni egymástól, és akiket (élet)időben beérni látszanak a nemrég még örök fiatalnak hitt generációk: a mai negyvenesek, ötvenesek kortársi galerije. Akik még itt maradtunk közülük, és akiknek még valamiképpen közünk van egymáshoz. (A kurva pátosz, az.)
A szintén túl korán eltávozott Mózes Attila életművéről rendezett konferencia másnapján, az egyszerre borús-derűs péntek délutánban néhányan kisétáltunk Szilágyi Pista bácsihoz a Házsongárdba. Válogatott cigánylegények és -leányok, nem csak Kolozsvárról, volt köztünk marosvásárhelyi, budapesti, nyíregyházi magyar író is. Vittünk magunkkal egy üveg bort, tudtuk, nem haragudna meg érte. Ott ültünk a sír körül, szemerkélt az eső, kézről kézre járt a borosüveg. Arra gondoltam, hogy olyanok vagyunk, mint akik megérkeztek, csak azt nem tudni, hová.