Díszhám, női emancipáció és a kígyós pálinka

‍Minden európai férfi nadrágján több ezer háromszéki nő keze dolgozik. Valahogy így hangzott a megyei napilapban közölt reklám, amely a helyi nadrággyár termékeit népszerűsítette a kilencvenes évek közepén. Sajnos az eredeti szöveget nem bírtam előbányászni az archívumból, és az is lehet, pontatlanul emlékszem, mert ugye az emlékezet fránya jószág, de a lényege mindenképpen ilyesmi volt. Tény, hogy a háromszéki konfekcióipar már a hetvenes évek közepétől sikertörténet, és akkor is talpon maradt, amikor a rendszerváltást követő években az ország ipara, főleg a nehézipar teljesen összeomlott.

Összeomlasztották – mondaná szeretett apósom, aki a kézdivásárhelyi csavargyárban volt mester, és kijelentését megerősítenék a céhes város főtéri „parlamentjében” gyülekező férfiak (időnként nők is), akik az ország lakosságának jelentős hányadával együtt átélték ezt az omlasztást. Visszatérve a fürge ujjú háromszéki nőkre, mondanom sem kell, hogy az említett reklámszöveg teljesen más gondolatokat ébresztett mindazokban, akik szembesültek vele. S bár mindenkinek óhatatlanul eszébe jutott a könnyűipar, a különféle textiliák és az azokban boldogan hasító nyugat-európai férfiak, mindenféle viccek keltek életre, amelyekre a főtéri parlament nagy öregjei még elevenen emlékeznek. De ettől függetlenül is nagy jelentősége van ennek a „nadrágon babrálásnak”. Az történt ugyanis, hogy a nehézipar fokozatos elsorvasztása után több ezer háromszéki férfi maradt munka nélkül, akárcsak az ország más területein, de jelen írás most erre a térségre koncentrál. A munkanélküliség, amely fogalomként sem létezhetett az előző rendszerben, megbontotta azt a társadalmi berendezkedést, amelyben férfi és nő vállvetve dolgozik a szép szocializmus és a még szebb jövő építésén. Hirtelen a nők lettek a családfenntartók, főként anyagi értelemben. Vagyis valamiféle hevenyészett női emancipáció is beindult, így történhetett meg az a már legendássá vált ügy, amikor fürge ujjú R. P., megelégelvén hites ura szakadatlan italozását, a pálinkát a pincében elásta, és arra hordatta azt a tonnányi pityókát, ami azon az őszön termett. Ennél persze sokkalta bonyolultabb ennek az emancipációnak a története, de azt talán majd máskor fejtem ki, vállalva az utólagos bokszütéseket, verbális megrovást és minden egyebet is. Ugyanakkor, a fenti vállalásaimat figyelembe véve azt is gondolom, az, hogy a székelyföldi társadalom újra a mezőgazdaság és állattenyésztés felé irányította túlélési energiáit, abban ennek a szerencsétlen fordulatnak, azaz a nehézipar bukásának is jelentős szerepe volt. Távol álljon tőlem azt kijelenteni, hogy a székelyek bármikor is felhagytak volna ezekkel a tevékenységekkel, de az tény, hogy amíg naponta „fújt a gyár” és léteztek a drága jó termelőszövetkezetek, ahol szervezetten és irányítottan folyt a termelés, meg persze a zabrálás is, hiszen a közös vagyon ilyesféle értelmezése országosan elfogadott vala, addig kevéssé érdeklődtek az emberek az ősi megélhetési formák iránt. Erejük sem lett volna rá a három váltás után, mely igen gyakori munkavégzési forma volt, mert mint tudjuk, a kilencvenes évek elejéig vadul folyt a termelés, főként exportra persze, meg az államadósság törlesztése érdekében, amely nemes cél volt ugyan, de szinte gajra ment miatta egy egész ország lakossága.

A gyárak egymás után bedőltek, de időközben elkezdtek kiépülni azok a törvényes keretek, amelyek bár nehézkesen és lassan, de mégis lehetővé tették, hogy az emberek visszaigényelhessék a „kommonisták által” államosított földtulajdonokat. Az már megint más kérdés, mennyire volt hálátlan feladat a földtörvényt végrehajtó bizottságnak tagja lenni. Az új rendszerben agrármérnökből földmérővé lényegített édesapám például egy ilyen méricskélés után döntötte el végérvényesen, hogy visszatér az ősi mesterséghez, s a ló túlsó oldalára áll, azaz gazdálkodóvá lesz, a törvény alkalmazását pedig másokra bízza. Felejthetetlen pillanat az, amikor a családi hintóért cserében, amit addig a csűrben rejtegettek, bepöfögött az udvarra az U1010-es traktor, amely azóta is működik, bár sok bütykölést igényel, és a brassói traktorgyár 2007-es bebukása és eladása óta a hozzá való alkatrészek muzeális értékkel bíró és aranyárban mért kincsekké lettek.

A kézdivásárhelyi hámvarró műhely és a kígyós pálinka esete. Avagy egy másik jelenség, amire határozottan emlékezni vélek, bár ugye fentebb is jeleztem, az emlékezés fránya jószág, és bizony pontatlan a kis részleteket illetően, de az összképet tekintve talán nem olyan pocsék. Szóval határozottan emlékszem, hogy a nagyipar bukása után a kisiparnak valamiféle reneszánsza kezdődött. Legalábbis ott, ahol ennek volt valamiféle előzménye, hagyománya, ha úgy tetszik, márpedig Kézdivásárhelyet nem véletlenül nevezik céhes városnak. Adta magát, hogy vállalkozó szellemű apám, aki még nem rendelkezett a fentebb említett U1010-es járgánnyal, úgy döntött, szíj- és hámvarró műhelyt indít egy hasonlóképpen bátor barátjával. Az üzletelésről halvány segédfogalmuk nem volt, sőt, akkor még annak a bölcsességnek a mélységeit sem fogták fel, miszerint közös lónak túros a háta. Fiatalok voltak, és hinni akartak abban, hogy a korábban beígért szép jövő, ha nem is abban a formában, ahogyan arról 1989 előtt szó volt, mégis megvalósul, de ezért valamit tenni is kell. A főként lószerszámot készítő manufaktúra helyszíne a városi szeku egykori épületének földszintje lett, azt sikerült bérbe venni. A gyomos, koszos udvaron még ott kormosodott kupacban a sok el nem égett dokumentum, melyeket az elvtársak hirtelen felindulásukban el akarának tüzelni. Mentális képességeiknek tart görbe tükröt ez az aktus, hiszen a papír nagy tömbökben igen nehezen gyúl meg. De ez ismét egy másik történet. A lényeg az, hogy a poros, elkoszolódott földszinti termekben berendezkedett a műhely, 4 vagy 5 bőrvarrógéppel, illetve ilyen-olyan csajbota székekkel és munkapadokkal, amelyek mellett a kézimunkát végző Cs., R. L. és Sz. L. helyezkedett el. A főnök uraknak egy régi gyalupad jutott irodai asztalként, itt folytatták magasröptű tárgyalásaikat a betévedő kuncsaftokkal, akik a legritkább esetben szerették volna kifizetni a munkadíjat, és a leggyakrabban általuk hozott szedett-vedett bőrökből szerették volna a javításokat megoldani. Nehéz idők voltak. A mester, bizonyos S., szelíd ember volt, és valójában egyedül ő értett a szakmához, így a munka neheze is az ő vállain nyugodott. A többiek leginkább a városban élő rock- és metálzene-rajongó fiataloknak gyártottak szakmányban különféle bőr karkötőket és kiegészítőket, természetesen ingyen. A bazi nagy biznisz hamarosan bebukott, főként a közös ló miatt, no meg a pénzromlás okán, melynek következtében sok vállalkozás becsődölt, és a térség lakossága újfent legatyásodott. De előtte még sikerült a hámvarró manufaktúrának elnyerni egy anyaországi fogathajtó versenyen a legszebb, teljes egészében kézzel készített hámért járó díjat, illetve néhány röpke évig a budapesti várban kocogó fogathúzó lovak hátán is kézdivásárhelyi díszhám feszített. A kígyós pálinka receptje, amely e manufaktúrában a munkakedvet sokszor fellendítette, igen egyszerű: végy néhány evőkanálnyi, előző napról maradt kávézaccot, és azt egy tölcsér segítségével pergesd belé egy üres, félliteres üvegbe. Erre töltsél 90 fokos étkezési szeszt, 3 decit, illetve 2 deci Matild nevű borvizet. Árnyékos helyen hagyd állni az elegyet néhány órát, majd ha eljött az ideje, az üveget finoman emelve, nem rázogatva, tölts belőle és idd meg. A hatása frenetikus, hogyha Venyegyikt Jerofejev megkóstolhatta volna ezt a kiváló italt, minden bizonnyal megírta volna a Petuskitól Moszkváig című művét is.

‍