Digitális terek határain. Villáminterjú Juhos Sándorral

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 13. (795.) SZÁM – JÚLIUS 10.

társművészetek

artefaktum

– „Minden művész őrült, és mi nem akarunk őrült embereket ebben a házban” – a családod ezzel a kijelentéssel próbált lebeszélni arról, hogy festő legyél. Valóban elengedhetetlen tartozéka a művészetnek az őrület?
– Az lett volna őrület, ha 10 osztállyal, két év könyvkötödei alkalmazás után, az autóbádogos műhelyben maradok. Lehúztam ott is két évet kalapáccsal és hegesztőpisztollyal a kezemben, az autók alatt. Talán a határtalan makacsságom volt az, ami kiemelt onnan – ez is lehet egyfajta őrület. – 1974-ben születtél Kolozsváron, 2003-ban diplomáztál a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem festészet szakán, majd 2005-ben ugyanitt mesteri, 2009-ben a doktori fokozatot is megszerezted – disszertációd témája az emberi test ábrázolása a virtuális térben. Hogyan ír doktori disszertációt egy festő? – A tanügyi törvényben már annak idején is szerepelt olyan, hogy „professionalis doktori”. Ez kizárólag a művészetekre és a sportra vonatkozik. Lényegében arról volna szó, hogy a teljesítmény helyeztetik előtérbe, a szöveg másodlagos. Ám abban az évben, amikor elfogadtak a doktori programba, ez még friss volt, és a művészettörténeti kar akkori vezetője kijelentette, hogy olyan nincs. Doktori csak a tudományos disszertáció formájában létezik. Szóval, az én doktorim tudományos kutatás eredménye, azzal a kitétellel, hogy mint „vizuális műveszetekben” szerzett fokozat, nagyobb szabadságot ad a különböző területek érintésére, mint például a filozófia, szociológia, politikai tudományok, medicína. Lényegében bármilyen terület, ahol fellelhető az, ami a művészt, a műveszi expressziót gazdagítani tudja. Mindez persze nem mehet a tudományos hitelesség rovására. – Képeid világa bizarr, szimbólumokkal telített, ugyanakkor precíz és látványos. A hiperrealista festészet aprólékos, türelmes munkát igényel – ehhez valóban szükségesnek tűnik némi megszállottság. Hogyan jutottál el ehhez a stílushoz, amely egyedivé, különlegessé és könnyen felismerhetővé teszi a munkáidat?
– Amint a disszertációm címe is elárulja, egyetemi éveim alatt és később is a művészetnek egészen más területei foglalkoztattak. A digitális terek ábrázolási határai, az emberi test deformációi, amin ezekben a terekben átmennek, egészen friss, születőben levő területei voltak a művészetnek. Ebben a keresgélésben nem úgy tűnt, hogy könnyen megtalálom a saját hangomat. Úgy éreztem, hogy távolsag van köztem és az alkotásaim között. A csendélet a legelején mint megélhetési lehetőség, ugyanakkor mint egy fellélegzési forma került képbe. Az első években párhuzamosan létezett azzal, amit „a magam” művészeteként kezeltem. Amint egyre kevéssé tűnt valószínűnek, hogy a másik úton meg fogom találni azt, amit keresek, a csendélet egyre inkább a mindennapokká, a biztonságga vált.
2014-ben született meg a döntés, hogy a keresés 6 évének – amit tanulmányi időszaknak nevezek – a tapasztalatát felhasználva kezdjem el keresni azt a „saját hangot”. A tárgyak viselkedése, attitűdje kezdett merészebb lenni, és mostanra, további 6 év elteltével megtaláltam azt, amiben otthonosan mozgok. Egyetlen mondatban úgy fogalmaznám meg, hogy a „művészi” ego feladása árán találtam magamra.
Fontosabb tárlatok:Korunk Stúdió Galéria (Mixed Antimedia, 2011); Kaja Tanya (Paintings and Butterflies, 2014); Bázis Contemporary / Ecsetgyár (Death of Hummingbird, 2015); Nano Galéria (Fragile Equations, 2015); Nano Galéria/ Centrul de Interes (Act Anima, 2017); Estopia Galéria, Lugano (Slow dance, still life, 2020)