„Dicsérni jöttünk a könyvet, nem temetni!” – Király László a 7. Csíkszeredai Könyvvásáron

Király László volt a 7. Csíkszeredai Könyvvásár díszvendége, habár életműve előtti tisztelgés nem dísz, nem díszből és nem a díszért van – jegyezte meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az eseménysorozatot megnyitó beszédében. Ajándék Király László a magyar irodalom számára, költészete olyan tiszta és erős, mint a déli napsütés a Hargitán. Zárszóként az eseménysorozat többször idézett mondata hangzott el: válasszuk a könyvet! „Abból baj még nem származott” – tette hozzá Király László. 

Örök kérdés azok számára, akik irodalommal foglalkoznak: lesznek-e könyvek? És ha igen, lesz-e rájuk igény? Király László Kelemen Hunor megnyitó problémafelvetéseire saját tapasztalatai alapján válaszolt: lapszerkesztőként három-négy évtizeden keresztül nyomon követhető volt, hogyan alakul író, könyv és olvasó kapcsolata. Mély tisztelettel gondol vissza azokra, akik már akkor is hittek az olvasók (vagy épp hallgatók) tájékoztatásában, amikor azt még tiltották, és akik most is tovább végzik munkájukat. Ő továbbra is a könyvet fogja választani, az olvasásban még nem csalódott.

‍

Király László költőtől ezután a műfordító „rabolta el a szót”, elvégre a magyar nyelv szépsége épp akkor mutatkozik meg leginkább, amikor a költő saját anyanyelvére próbálja fordítani mások irodalmát. Ezzel Király László sincs másképp: „a saját anyanyelvemet tanulom meg legjobban, amikor más költőket fordítok magyar nyelvre” – állapította meg. „A magyar irodalomban teljes nyitottság jellemző, akár a különböző versformák hangzásbéli vagy hangulati visszaadásában.” Kiemelte továbbá a magyar nyelvű fordításirodalom éberségét, hisz úgy tartja a mondás is, hogy ha egy lepke véletlenül elkezd énekelni az ágon, még le sem száll a következő ágra, már lefordították magyar nyelvre. Zárszóként (és mondhatni mottóként) Antonius gyászbeszédének aktuális parafrázisa hangzott el: „dicsérni jöttünk a könyvet, nem temetni”. 

‍

A könyvvásári rendezvénysorok feszült tempójából adódóan a könyvbemutatóra csupán röpke félóra maradt. Zsidó Ferenc prózaíró, kritikus, a Székelyföld főszerkesztője és Lövétei Lázár László költő, műfordító beszélgettek Király Lászlóval újra kiadott Kék farkasok című regényéről, amely az általuk szerkesztett Székely Könyvtár-sorozat 99. darabja. Zsidó Ferenc a hatvanas évek korszakregényeként tekint a regényre, amely kezdőmozzanata volt annak, hogy Király László életművére ma is iránytűként tekintenek, akárcsak Bodor Ádáméra vagy Szilágyi Istvánéra. 

‍

Lövétei Lázár László felvetése hosszabb vitát eredményezett: felmerül a kérdés, hogy a rendszerváltás előtti idők több megkerülhetetlen nagyregényt termeltek ki – köztük a szóban forgó Kék farkasokat, illetve Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre című munkáját –, azonban a rendszerváltás utáni idők nincsenek akkora kritikai igénnyel feldolgozva az erdélyi magyar prózairodalomban, mint a régmúlt. Mi változott, miben voltak másak a hatvanas-hetvenes évek? Király László úgy látja, nagy hatással volt rá az Európa-szerte jellemző „mozgolódás”, amely kezdte feloldani azt a rideg élet- és társadalomszemléletet, amely a kelet-európai szovjet blokkot uralta: úgymond arról beszéljenek, hogy itt „mit beszélnek rosszul”. Ugyanakkor a párizsi diáklázadások is nagy lendületet adtak nemzedékének, mintha „kiszabadultak volna egy bizonyos nyomás alól”. Arra a kérdésre, hogy miért nem írnak többen és többet az elmúlt harminc évről, leginkább Mao Ce-tung és a francia forradalom anekdotájával tudna felelni: „még nem telt el annyi idő, hogy véleményt tudjak mondani róla”. Király László meggyőződése, hogy kell egy bizonyos távolság, amelyből a közelmúlt eseményeit megérthetjük és -ítélhetjük, és ezért a távolságért a mai rohanó világban bizony küzdeni kell. 

‍

Érezhető ez a szemlélet a regény főszereplőjén is, aki környezete meg nem értésére kirúgatja magát az egyetemről, hogy elvonuljon gyermekkora falujába. Korántsem volt egyből „kész” ez a történet, mint kiderült a könyvbemutatón: a hetven gépelt oldalból álló első változatot épp Szabó Gyulának vitte be az Utunk szerkesztőségébe; a közlés elmaradt, Szabó Gyula visszaadta a kéziratot azzal a bátorítással, hogy „Király, ez nagyon jó, csak nincs megírva”. Ezt követően az első vázlat mindhárom példánya a családi tűzhelyben végezte felesége nagy bánatára, és bár igazi csemege lehetett volna az első regényvázlat az irodalomtörténészek számára, Király László úgy véli, ha nem égett volna el minden az első regényből, sosem írta volna meg ezt. 

‍

Felmerülnek a nagy irodalomtörténeti elődök és műveik (Petőfi Salgója vagy Arany Vojtina ars poeticája), Lövétei Lázár László felolvassa Geo Bogza Szeretnék öt percre költő lenni című versét, amelyet Király László fordított magyar nyelvre. Költőnek lenni áldás és átok egyszerre, alig észrevehető különbség van aközött, hogy a költő hazudhat, csak „rajt’ ne fogják” (parafrázis a Vojtinából), vagy akkor is azt hiszik, hogy hazudik, ha kivételesen igazat mond. Király László szerint a könnyebbik út változatlanul az igaz szó, ennek kapcsán elmesél néhány rövid anekdotát, amiért mégis érdemes azt hinni, hogy van jövője és dicsérete az irodalomnak.  A legutolsó még ma is elevenen él benne: a szerkesztőségben egy idős korrektor hölgy félrehívta az akkor fiatal szerzőt, hogy szembesítse munkájával: nem azért, hogy a javítani való miatt megrovásban részesülne, hanem azért, mert a korrektor úgy érezte, ma is érdemes volt felkelni. Ezt valószínűleg a résztvevők sem érezték másképp. 

‍