.svg)
Én tudom, ki az az Arisztotelész – mondja Flóra lányom a testvéreinek. – Egy macska.
Mennyire jobb helyzetben vannak azok a kollégáim, ha Hátsó ablakot kell írni, akik nem csak szerkesztők, hanem emellett írónak, költőnek is tudják magukat. Mert ha épp nem segítenek az égiek, hogy írjanak a Valamiről, az asztalfiában mindig akad egy kajlafülű vers, egy kitűrt nyakú próza, amit szükség esetén be lehet vetni.
Az én szerkesztőségi fiókomban ellenben, ha kinyitom, csupa unatkozó, hetyerésző, lábukat lógató Valamicskék heverésznek, némelyikük még résnyire a szemét is kinyitja, ha abajgatom őket, sőt, olyan is akad, aki rögvest talpra ugrik, leporolja nadrágját, hogy végre ő lehet Hátsó ablakom hőse (ha már egyszer megígértem neki). De kit érdekel például az adóhivatal kapusa – ez a neonzöld puma-adidasba bújtatott, egyötven centis Kerberosz, akit a Jóisten azért teremtett, hogy emlékeztessen földi életünk végességére –, ha nyár van. Pontosabban, ha a nyár utolsó hét napját éljük, úgy, mintha ősztől dühöngő apokalipszis várna ránk.
Nyár van, nemcsak Kolozsváron, hanem a Hargita alatt is, a nagy hideg fennsíkon, ahogy Szilágyi István mondaná, akinek az új regényét olvasnám, ha épp nem kellene írni. Márpedig aki járt errefele, tudhatja, a nyár napjait nem árt megbecsülni, s egyenesen vétek írással tölteni. Márpedig írni kell Valamiről, rajtam a sor, s különben is a közösségi médiának köszönhetően manapság sokkal többet írunk, mint olvasunk. Bálint Tibor, akinek a publicisztikáit olvasgattam a nyáron, heti rendszerességgel szállította a jegyzeteket az Utunkba (s nem csak), s egy egyszerű hírből is az emberi lét nagy problémáit feszegető témát tudott kerekíteni (az egyik kedvencem, amelyben arról értekezik, miért nem virágzik az űrben az orchidea). Lehet, a Valamiről írni tudás a nagy prózaírók kiváltsága? S ezért kuporgok én itt, „mint guta a kamara farkán, és sehol semmi”? (hogy maradjak Bálint Tibornál.)
Felült már a vállamra (mint Lackó nyakába az unalom) a Valami, s mint Karinthy Énkéje, gúnyosan dudorászik, rötyörészik minden leírt sornál, nyelvet ölt és vakarózik. Néha lepöccintem a vállamról, egyenesen Arisztotelész, a macska orra elé – de Arisztotelész (alias Ricsi) nem törődik a Valamivel, őt csak a Semmi érdekli. No meg az Egér, de ő is épp ebéd utáni sziesztán, így marad a töprengés a Semmi fölött. Rezignáltsága irigylésre méltó, s doromboló kutyorgását hallgatva egyre inkább megerősödik bennem a gyanú, minden macska elvarázsolt filozófus (s hogy gyanúm nem alaptalan, igazolja a bátyám egy, a francia felvilágosodás filozófusairól szóló Burke-idézettel: „alattomos, acélkörmű, bársonytalpú, zöld szemű filozófusok, akár két lábon járnak, akár négyen”). Sőt, úgy vélem, az írók közül is egyesek macskák voltak, mint például Bulgakov, másképp nem tudta volna megírni A Mester és Margaritát. Azt hiszem, Bulgakov könyvétől ered a macskáktól való irracionális félelmem, nem is olvasom el soha többé a könyvét.
Vannak könyvek, amelynek elolvasásához több oxigénre van szükségünk, olvastam nemrég egy kritikában. S bár tudom, ez a Hátsó ablak olyan lett, mint az erdélyi kritika Veress Zoltán szerint („hát ez vaj valami, vaj megyen valahova”), fityiszt mutatok a Valaminek, s elmegyek olvasni. Jó könyvben és oxigéndús levegőben a Hargita alatt nincs hiány.
