Dante a Villa Diodatiban

„Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz

 és nem lehet tovább beszélni; látom

 a homokon már új tűz lángja nyaldos.

Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,

 vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,

 amelyben élek még: csak ezt kivánom.”

‍

A Pokol tizenötödik énekének ezeket a (Babits Mihály fordította) sorait küldtük el kortárs magyar költőknek – továbbgondolásra, inspirációs forrásként, mert kíváncsiak voltunk: hogyan hat Dante költői műve a mai lírára, hogyan képes megszólítani újabb korok újabb poétáit. Lapszámunk versanyagát a „válaszul” érkezett költeményekből állítottuk össze.

‍

           A szerk.

‍

Dante a Villa Diodatiban

‍

Vértónak látszik most a Léman,

ami fölött hollók keringnek.

Éjszaka, micsoda éjszaka

ez, bölcsőjében fölsír Mary

szörnyszülöttje, őt látogatja

titkon Polidori vagy Byron,

irigyelni a mesterművet.

‍

Ez van, mióta nekivágtam

ennek az egésznek, de Mester,

ilyen tájra sosem vitt utam.

‍

Add, hogy ne legyenek hozzájuk

kíméletesek a hajnali

lidércek, a bélsárt dagasztó

alvilági lények! Valaha

mind emberszabásúak voltak,

versengve mártották tollukat

tintába, vérbe, írtak, egymás

után cserélték ágyneműik

távozáskor, hűtlenségükkel

rászolgáltak egy kényelmesebb

helyre ama lenti városban,

ahonnan jöttem. Azóta már

maguk váltak sötétlő árnnyá,

röntgenképpé egy túlságosan

drámai díszlet előtt, repkény

alatt kúszó gyíkok a falon,

a csontjaikon szűrt fény játszik –

‍

halottak lettek, ez a bűnük,

világló halottak a tónál.

‍

Ne légy irántuk irgalommal,

egyedül rajta könyörülj meg,

aki elsápad, ha tükörbe

néz, és összerázkódik a súly

alatt: ő maradt a legélőbb

teremtmény mindannyiuk közül.

‍

Sosem jártam ezen a tájon,

hajtsd szét az ágakat előttem.

Most kéne mondanom egy áment

a szabadulásra, de ez a

sötét erdő talán a hazám.

‍